4. fejezet

Sziasztok :)

El sem tudjátok képzelni, mennyire sajnálom, hogy ilyen sokat késtem a folytatással, és hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy ennek ellenére is egyre többen vagytok, és egyre több véleményt kapok. Itt is szeretném megköszönni mindenkinek, aki lelkesen pipálgatott és kommentelt, eszméletlenek vagytok.
Nem tudom, mikor jön a folytatás, de igyekszem! Az esetleges helyesírási hibákért pedig elnézést kérek, ebben a pillanatban lettem kész, és bár átfutottam, kötelességemnek éreztem azonnal kitenni a részt.
Kellemes szünetet!
Jó olvasást!

Millio puszi Xx
szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Öröm a gyászban

  Ahogy Gideon belépett a konyhába, senki sem tudta visszatartani a kérdéseit, ezért az így kialakult hangzavarban minden második szó elveszett az éterben vagy összekeveredett egy másik, önmagában értelmetlen mondatfoszlánnyal.

- Sajnálom, hogy megvárakoztattalak titeket – kiáltotta a szőke fiú, amikor egy másodpercre úgy tűnt, elcsendesedik a tömeg. Gideon elsétált az egyetlen, üres terítékig, majd megállt a szék mögött és kedvesen végigvezette a tekintetét a barátain, jóllehet a szemei egész idő alatt Sophiet keresték; mindhiába.

- Ugyan! Ismersz. Egy Lightwood hiánya sosem töri le a hangulatom – válaszolta a vele szemben kacarászó Árnyvadász a fából készült szék háttámlájának dőlve. Will épp egy ezüstösen csillogó kanállal játszadozott, ami még annak ellenére sem esett ki a kezéből, hogy csupán az egyik ujjával tartotta.

  Egyszeriben megfagyott a levegő, és többé már senki sem beszélt. Mindössze a konyhában sürgölődő cselédek és az egymásnak koccanó edények kreáltak némi háttérzajt, amire persze senki sem figyelt. Mindenki a székén hintázó fiú mellett ülő, sápadt Cecilyvel és az Intézet újdonsült vezetővel volt elfoglalva, aminek az arca a lányéhoz hasonlóan fájdalmas grimaszba fordult.

- William! – szólt a fiúra az asztal másik oldalán üldögélő parabataija, aki csupán olyankor tekintett el a fiatal Herondale becenevétől, amikor a másik átlépett egy bizonyos határt. Gabriel emlékének megsértése is egy ilyen határnak számított.

- Will úgy értette, hogy senki sem neheztel. Láttuk, hogy fontos vendéged van. – Lily bocsánatkérő pillantásokat küldött Gideon felé, miközben az asztal alatt megszorította Cecily görcsös tenyerét. A lány ujjai ökölbe szorultak, a kézfeje remegett, pedig tudta, hogy a bátyja nem szándékosan bántotta. Egyszerűen csak nem gondolt bele, milyen kétértelműen csengtek a szavai.

  Bridgette kinyitotta a konyha ajtaját, és kidugta a fejét az alig húszcentis résen.

- Miss Lily, megvárják, amíg újramelegítjük az előételt, vagy azonnal magukhoz vennék a szót? – kérdezte, és miközben beszélt, az arcán éktelenkedő lisztfoltból pár hófehér porszem a padlóra hullott.

- Megvárjuk. Szeretném, ha mindenki itt lenne – válaszolta a lány, és közben küldött egy kedves mosolyt a szakácsnő felé, ezzel egyértelművé téve, hogy ő és Sophie is hivatalosak voltak a bejelentésre.

  Emily szelíd mosollyal az arcán nézett bele a szekrényére aggatott, egész alakos tükörbe, és a lány, aki visszanézett rá szinte ragyogott a combközépig érő, fekete estélyiben, amit Sophie külön Will kérésére csempészett a lepedőjére, amíg ő a zuhany alatt áztatta az edzéstől görcsös végtagjait.

  A fiatal Penhallow már akkor kiszúrta az ajtóban ácsorgó fiút, amikor Will még a nadrágjából kikandikáló inggel babrált, ám esze ágában sem volt megzavarni a másikat, így anélkül sétált a fésülködőasztala felé, hogy a fiú segítségére sietett volna. Túl szépnek ígérkezett az este ahhoz, hogy már az elején összekapjanak.

- Készen állsz? – kérdezte a fiú, jóllehet Lily az ametiszt nyakék nélkül semmit sem hallott belőle, így kénytelen volt a lány mellé sétálni, és érdes tenyerével finoman önmaga felé fordítani őt. Emily teste összerezzent, amikor Will megérintette a vállát, ám az izmai már a következő másodpercben ellazultak, ugyanis az elméje hamar összerakta a kirakós darabkáit, megfejtve a támadó kilétét, akit aztán egy gyors és szenvedélyes csókkal köszöntött. – Készen állsz?

  Lily mosolyogva tolta el magától a meglepően elegáns fiút, majd az asztalon pihenő, vörös rúzs felé nyúlva nemet intett a fejével, hogy aztán lustán visszasétálhasson a tükör elé.

- Az első normális randevúnkra, mióta visszatértek az emlékeim? Lehetnék ennél készebb? – kérdezte miután egy kecses mozdulattal az ajkaira kente a festéket. A tűzvörös rúzs kiemelte a lány hófehér bőrét, a vékony tusvonal pedig átható tekintetet kölcsönzött neki, amiről a mögötte ácsorgó fiú képtelen volt levenni a szemét. Will sóvárogva figyelte Lily minden egyes mozdulatát, a kezei remegve könyörögtek egy lopott érintésért. Ő mégis türtőztette magát.

- Ez a beszéd! – válaszolta egy szeretetteljes kacajt követően, és a lány oldala mellé lépve egy apró puszit lehelt a felé forduló Árnyvadász homlokára. És bár a lány mosolya még mindig megfiatalította Lily arcát, Will azonnal észrevette, hogy valami zavarta. Bár úgy tett, mintha őt nézné, csokoládészínű szemei ellestek a válla felett, így a fiú kíváncsian fordult a fésülködőasztal felé, amin hamar rátalált az eltűnt ametiszt nyakláncra. Lily édesanyjának öröksége a kistükör tetején lógott, és az ablakon beszökkenő levegőnek köszönhetően lassan ugyan, de ide-oda himbálózott. A fiú nem szorult varázslatra ahhoz, hogy tudja, mi járt a mellette ácsorgó lány fejében. - Szeretnéd elhozni?

  Lily összeráncolt homlokkal és földbe gyökerezett lábakkal nézte végig, ahogy a fiatal Herondale az asztalka mellé lépve leemelte a tükörről a nyakláncot, ugyanis hiába olvasta le a fiú szájáról a szavakat, először úgy hitte, a másik csupán gúnyolódni akart, amikor szóba hozta az átkozott tárgyat.

- Szeretném, ha nem érezném szükségét, de… - Lily beharapta az alsó ajkát, és hol a feketére lakkozott körmeiben, hol a magasított csizmáiban gyönyörködött; képtelen volt a fiú jégkék szemeibe nézni. Olyan sokszor összekaptak már a nyaklánc miatt, nem akarta ezt az estét is tönkretenni, hiába érezte kiszolgáltatottnak magát a fejében kavargó idegen gondolatok nélkül. Hisz bármilyen idegesítőek is voltak, kitöltötték azt a körbeírhatatlan ürességet, ami a hallása elvesztése óta jelen volt az életében.

  Will Lily álla alá nyúlva szemkontaktusra kényszerítette a lányt.

- Kompromisszum – mondta, gondosan ügyelve rá, hogy lassan és érthetően formálja meg a szavakat. - Amíg oda nem érünk, addig a zsebemben lesz, és majd a nyakadba akasztom, amikor már amúgy is tudod, hogy mi a meglepetés.

  Lily szemei elkerekedtek, az ajkai pedig elnyíltak egymástól, amikor Will a magasba emelte a tündérek által készített ékszert, majd a zakózsebe mélyére száműzte azt.

- Legyen – bólintott a lány, és a fésülködőasztalra dobva a jobb kezében szorongatott rúzst, egy megkönnyebbült lélegzetvételt követően belekarolt a fiúba, aki ezt követően összefonta a harctól érdes ujjaikat, majd puha csókot nyomott a lány kézfejére.

  Már a folyosón jártak, amikor Will hirtelen lefékezett a könyvtár előtt, és türelemre intve a lányt eltűnt annak kétszárnyú ajtaja mögött.

  Lily a falnak dőlve várakozott, de ahogy oldalra fordította a fejét, sikerült elkapnia egy képlékeny árnyékot. Az Intézet egyik lakója sietős léptekkel trappolt le a lépcsőn, úgy szaladt, akár egy űzött vad. Mivel Lily nem látta az arcát, és csupán a léptek közötti halk koppanások lettek volna képesek leleplezni az idegent, az ifjú Penhallow lány az alsó ajkába harapva próbálta visszafogni a kíváncsiságát. Minden egyes másodpercben egyre nehezebbé vált a tétlenség. Mindössze a könyvtár ajtajainak hirtelen nyikorgása és Will kifürkészhetetlen tekintete akadályozták meg abban, hogy esztelenül a szökevény után szaladjon.

- Viszont akkor ezt is fel kellene venned – hadarta a fiú, és Emily már majdnem megkérte, hogy ismételje meg – ezúttal lassabban -, amit mondott, amikor Will a zsebébe nyúlva elővett belőle egy fekete anyagot. A lány azonnal felismerte az egyszínű kendőt, ugyanis abban az évben, amikor a szülei meghaltak és az Intézetbe került, volt, hogy hosszú órákon keresztül a vak közelharcot gyakorolta, ezzel is kirekesztve a valóságot.

- Kezdek megijedni – motyogta, és bár szerette volna, ha a hangja erőt és határozottságot sugall, a szavaiban tagadhatatlanul ott bujkált az őszinte kiszolgáltatottság. A kendővel a fején Will egy másik, létfontosságú érzékszervétől is megfosztotta volna, amitől egyszeriben kirázta a hideg. Lily tenyereit ellepte az izzadság, a szíve hol kihagyott, hol duplán vert egy-egy ütemet. - Biztos, hogy te, te vagy, és nem egy teljesen más te? – kérdezte inkább egy erőltetett kacajt követően. Megpróbálta új irányba terelni a gondolatait, még mielőtt az idegessége a mozdulataiban is megmutatkozhatott volna.

- Nem igazán tudtam követni, de legyen, ahogy gondolod, csak maradj nyugton – felelte a fiú. Will eleinte megpróbálta figyelmen kívül hagyni Lily reszkető testét, de képtelen volt rá, ezért gyengéden végigsimított a lány felkarján, amit az érintése nyomán beborított a libabőr. – Engedd el magad! Vigyázok rád, ígérem – mondta, és azzal a lány szemei köré tekerte a fekete anyagot.

- Feszültnek tűnsz – Lily vállai megugrottak, ahogy Will érdes tenyere hozzásimult az övéhez, a gyomra pedig hangos morgásba kezdett, amikor megérezte a fiú tányérjában gőzölgő leves kellemes illatát. Csupán akkor tudatosult benne, mennyire elkalandozott.

- Csak a tegnap délutánra gondoltam – válaszolta, miközben a merőkanálért nyúlva szedett magának egy keveset az asztal közepére helyezett krémlevesből.

  Sophie és Bridgette a fal mellett álltak, a kezeiket szorosan az oldalaik mellett tartva várták, hogy elvihessék a feleslegessé váló edényeket, vagy újratölthessék a kiürült poharakat.

- Meggondoltad magad? – kérdezte a fiú halkan. A szemöldökei szinte teljesen összeértek, ahogy összeráncolta a homlokát. Pont úgy nézett ki, mint tegnap éjszaka a Lightwood birtok udvarán, és azt követően a chiswicki bálteremben.

- Soha.

  Lily mosolyát látva Will testét átjárta a megkönnyebbülés, így a poharát a magasba emelve, megköszörülte a torkát, ezzel magára vonva minden egyes kíváncsi tekintetet.

   Ahogy a fekete kendő a földre hullott, Lily szemei elkerekedtek a döbbenettől, és bár rengeteg gondolat átsuhant az agyán, képtelen volt szavakba önteni a csodálatát, pedig a hatalmas bálterem óriási ablakai egyszerűen levették a lábáról.

- Chiswick, Greater London – suttogta a nyilvánvalót, miközben játékosan többször is körbefordult a saját tengelye körül. A szoba minden egyes négyzetcentiméterét magába itta a tudatalattija, miközben gondolatban újra és újra összehasonlítgatta az emlékeiben élő bálteremmel. Itt ivott életében először rummal kevert forrócsokoládét, és itt töltötte el az emlékeiben élő legszebb Karácsonyát. A szülei imádták a Lightwood-féle hagyományőrző, ünnepi partikat.

  Az ametiszt nyaklánc hűvös érintésétől jóleső borzongás söpört végig a lány testén, amit csak tetézett a mögé tornyosuló Árnyvadász forró lehelete.

- Tudom, mennyire el szerettél volna jönni a nyárbúcsúztató álarcosbálra, és tudom, mennyire zavart, hogy annyira elleneztem – mondta, és közben finoman végigcsúsztatta a kezeit a lány felkarjai mentén le, egészen a jéghideg tenyereiig. Lily megszorította Will kezét, és lehunyta a szemeit. Szerette volna kiélvezni a pillanatban rejlő varázslatos nyugalmat, amit már azóta hiányolt, hogy a Penhallow birtokon, közvetlenül a fiú felépülése után Will karjaiban talált rá az álom.

- De úgy volt helyes. Ha eljöttem volna, sokkal hamarabb a fejetetejére állt volna a világ – suttogta, miközben egy nem létező dallamot dúdolva egyenletes ütemben ringatta a csípőjét.

- A lényeg, hogy tartozom neked egy tánccal – replikázta a fiú, aki a következő pillanatban megszorította a lány bal kezét és kipörgette a táncparkettre. Emily kacagva nyitotta ki a szemeit, miközben egy utolsó fordulatot téve megállapodott a fiútól alig egy karnyújtásnyira. A tekintete rég látott kacérságtól csillogott, de még mielőtt rábólintott volna a táncra, a vonásai ismételten keserűvé váltak.

- De nincs itt senki – felelte a kezeivel az üres terem két véletlenszerű pontja felé intve. Se emberek, se puncs, se zene. Kívülállónak érezte magát a pántos ruhájában, mintha bűnt követtek volna el azzal, hogy átléptek a palota ajtaján. Egyszerűen nem tűnt helyesnek egy olyan házban szórakozni, aminek a falait átitatta a gyász és a szomorúság. - Benedict halála óta senki sem járt itt.

  Will megrázta a fejét, amitől pár ébenfekete tincs a szeme elé hullott, de különös módon még így is sikerült megtartania az elegancia látszatát.

- Ami azt illeti, Gideon tegnap este benézett, hogy ideadja a kulcsokat, Magnus pedig kölcsönadott egy antik lemezlejátszót, pár alkalomhoz illő bakelittel – kontrázott rá Will a fejével a szóban forgó lemezlejátszó felé biccentve. Lily tekintete követte a fiúét, és amikor meglátta az aranyozott borostyánlevelekkel díszített tárgyat, a döbbenet egy új árnyalata suhant végig a testén; elakadt a lélegzete.

  A léptei nyomán életre kelt a kihalt bálterem, a falakról felerősödve verődött vissza minden egyes koppanás, melyek még akkor is kivehetőek voltak, amikor a lány már megállt.

- Gyönyörű – motyogta maga elé, és az ujjai közben végigszánkáztak a faragott leveleken, melyek közül bár a legtöbb még épségben volt, volt, amelyiken már meglátszott az idő múlása.

- Ez is a tiéd – mondta a fiú, és a biztonság kedvéért a fejében is elismételte a szavait, mert Lily őszinte csodálatát látva kételkedett benne, hogy felfigyelt ajkainak mozgására.

  A lány vállai görcsbe rándultak, ahogy Will szavai visszhangot vertek a fejében, ugyanis a fiú ritkán kommunikált vele telepatikusan. Az ifjú Herondale szerette elkerülni az ehhez hasonló szituációkat, amikor egy apró véletlen folytán akár a legféltettebb titkait rejtő ládákról is lekerülhetett a lakat.

  Lily kíváncsian fordult az Árnyvadász felé, aki egy sunyi mosoly kíséretében a saját kezeire vezette a tekintetét, ezzel Emilyt is hasonló cselekedetre ösztökélve.

- A legapróbb részletig eltervezted, igaz? – kérdezte, miközben Will átnyújtotta neki a kezeiben szorongatott, fekete csipkével borított maszkot, amit aztán Lily egy könnyed mozdulattal az arca elé kötött. A Sophie által készített, kifogástalan kontyból kiszabadult pár rakoncátlan hajszál, de ez látszólag egyiküket sem zavarta. Will is felvette a saját, koromszínű álarcát, majd kissé megdöntve a testét, meghajolt Emily előtt.

- El sem tudod képzelni – válaszolta, miközben a háta mögé rejtette bal kezét, és Lily felé nyújtotta a jobbat. - Szabad?

  A lány mosolyogva bólintott, és egy türelmes mosollyal az arcán szótlanul várt, amíg Will a lemezlejátszóra helyezte a legfelső bakelitet. A zene betöltötte az egész termet, egyszerre volt hangos és halk, lágy és élettel teli, ráadásul a falaknak hála úgy tűnt mintha minden egyes sarokban egy különleges zenekar pengette volna a húrokat.

  Emily a fiú vállába temette az arcát, hagyta, hogy Will irányítsa a lépteiket egy-egy kiszámíthatatlan forgással vegyítve az amúgy egyenletes táncukat. Lily lehunyta a szemeit, és elképzelte, hogy a barátaik mind velük együtt keringőznek, hogy Charlotte anyáskodóan figyeli az egyik sarokból egy pohár rózsaszín puncsot iszogatva. A szíve megtelt melegséggel.

  Amikor a bakelit utolsó akkordja is visszaverődött a falakról, a fiatal nephil lány pihegve követte Willt a terasz felé, és elsuttogott egy halk köszönetet, amikor a fiú kinyitotta és megtartotta neki az ajtót.

  A Lightwood birtok udvara kéklő fényben derengett, mintha milliónyi sápadt szentjánosbogár repkedett volna az éjszakában.

- A boszorkányfény különösen szép, amikor ilyen borús az ég – mondta közvetlenül azután, hogy megtámasztva a kezeit, felugrott volna a tornácra. Lily szoknyája felcsúszott egészen a combja tetejéig, amit Will egy kaján füttyentéssel kommentált, mégsem ült fel a lány mellé, amíg Emily meg nem igazította a fekete anyagot.

- Benedicnek volt érzéke az ilyesmihez, ezt meg kell hagyni – felelte a kőből készült korlátra támaszkodva, a tekintetével a szabályos, gömb alakúra nyírt bokrokat és csavart fákat tanulmányozva. Bár szívből gyűlölte a férfit azért, amit tett, nem tagadhatta, hogy megvolt a maga stílusa, és ezalatt nem csupán a kertre gondolt, hanem a sajátos életvitelére is.

- Hihetetlen, hogy valaki, aki ennyire odavan a művészetért, ilyen kegyetlenségre képes. – Will lehajolt az előre kikészített, jéggel teli vödörhöz, és kivett belőle egyet a két, behűtött pezsgősüvegből. Az ujjaival letekerte az ezüstös fóliát, majd lefeszítette a dugóról a rásimuló, vékony fémhálót, csak ezt követően rázta fel az üveget. A buborékos alkohol végigfolyt a fiú kezén, ahogy a dugó egy hangos durranás kíséretében a levegőbe szállt.

- Mindig is mondtam, hogy valami nincs rendben vele – helyeselt az ifjú Herondale, miközben hümmögve Lily kezébe nyomta a ragacsos üveget, akárcsak a lány az övébe az egyik legelső randijuk alkalmával, amikor Lily elcsórt egy palackkal a konyhai raktárból és véletlenül betörte a könyvtár ablakát, miközben kinyitotta az üveget. Emily nevetve emelte a feje felé az alkoholt, majd egy suta biccentést követően belekortyolt a pezsgőbe.

  Will és Lily felelevenítették a legemlékezetesebb, legviccesebb és legkínosabb emlékeiket, melyeket a másikról őrizgettek, és mire a végére értek, már mindkettejüknek belefájdult a gyomra a sok nevetésbe, ráadásul a második palack pezsgő is elfogyott. Emily kissé hátradőlt, és óvatosan a terasz padlójára csúsztatta a kiürült üveget, majd Will vállára hajtva a fejét, némán figyelte a növényekre aggatott boszorkányfények játékát.

- Még mindig… - kezdte, de a szavak a torkán akadtak. Elvette a kezét a fiú combjáról, és zavartan végigsimított a nyakában díszelgő ékszeren. Will érdeklődve figyelte minden tétova mozdulatát. - Mi lesz, ha sohasem tudom majd nélkülözni?

  Bár Will legszívesebben kitörölte volna az emlékezetéből, a lány kérdését hallva képtelen volt kiverni a fejéből a legutolsó veszekedésüket. Azt, ahogy a lépcsőn állva némán bámulta Lily vértől vöröslő kezeit, és azt, ahogy rögtön ezt követően hátat fordított neki, és nem törődve a szemeiben megjelenő könnycseppekkel vagy az arcát eltorzító fájdalmas grimasszal, magára hagyta, amikor minden kétséget kizáróan szüksége volt rá.

- Kíváncsi vagy, legközelebb milyen messzire megyek? – kérdezte, és bár ne tette volna! Az Emily arcán megjelenő őszinte félelem a csontjáig hatolt, és darabokra törte a szívét. Hisz minden érzelem neki szólt. A lány, akiért az életét is képes lett volna feláldozni, halálra rémült tőle.

  Will összepréselte az ajkait, a szája nem volt több mint egy leheletvékony vonal, ami mellőzött minden színt. Az Árnyvadász lány hátán végigszánkázott a hideg a fiú elméjében kavargó, önmarcangoló hangok hallatán.

- Tudom, hogy nem akartál bántani, de kétség kívül te viseled a legrosszabbul a magánszféra hiányát, és szeretném tudni, hogy… - hogy szeretsz-e annyira, hogy velem maradj; akarta kérdezni, de még mielőtt megtehette volna, a fiú elkapta a csuklóját és a szemeibe nézve sietősen a szavába vágott. Mintha megérezte volna, hogy Emily meg akarta kérdőjelezni a kapcsolatuk jövőjét, és ezzel el szerette volna hessegetni a lány kételyeit.

- Megoldjuk – vágta rá erélyesen, miközben finoman megszorította a lány átfagyott ujjait. - Figyelj! Tudom, hogy miattam kell hordanod, és sosem fogom elfelejteni, amit értem tettél, de néha… - lassan és megfontoltan beszélt, hisz olykor egyetlen, rosszul megválasztott szó is elegendőnek bizonyult a harmadik világháború kirobbantásához, ráadásul a lány hajlamos volt félreérteni a dolgokat, amikor illuminált állapotba került. - Egyszerűen túl sok.

- Szeretnéd, ha kiköltöznék az Intézetből? Magnus felajánlotta, hogy költözzek a londoni lakásába, amíg visszamegy New Yorkba, de akár Idrisben is lakhatnék, a szüleim birtokán… - hadarta Lily egyetlen lélegzetvétellel. Az orcái teljesen kipirultak a levegőhiány és a kétségbeesés összetéveszthetetlen egyvelegétől, ami önkénytelen mosolygásra késztette az őt bámuló Árnyvadászt. Még így, darabjaira esve is csodálatosabb volt bárkinél, akit valaha felé sodort az élet.

- Fejezd be! – kérlelte. – Kizárt, hogy ismételten szem elől veszítselek – suttogta a lány bal füléhez hajolva. A fiú hüvelykujja Emily selymes bőrét cirógatta, amitől Lily egy másodpercre teljesen elfeledkezett az eredeti témáról. De csupán egy múlékony pillanatra, mert ahogy a feltámadó szél táncra kérte a szoknyáját, egy hideg fuvallat elsöpörte az elméjére szálló, és örökkévalósággal kecsegtető, bódító fogadalom ködét.

  Mert bár gondolkodás nélkül meghalt volna a fiúért, Árnyvadász élete hirtelen túl nagy árnak tűnt.

- A nyaklánc nélkül nem tudnék többé harcolni, ugye tudod? Lehet, hogy ha elszántabban gyakorolnám, akkor már tökéletesen menne a szájról olvasás, de az az igazság, hogy nem akarom, hogy menjen – suttogta a lány, mintha a valaha létező legféltettebb, legsötétebb titkáról beszélt volna, mégsem érzett megbánást, sokkalta inkább megkönnyebbült, amiért végre kimondta, ami a lelkét nyomta.

- Miért?

- Mert a normális élet kevés! – vágta rá erélyesen, és szinte már kiabált, miközben távolabb húzódott a fiútól. - Újra ugyanaz az unalmas mondén lennék, akire rátaláltál a pályaudvaron – sziszegte lesújtva, amiért Will képtelen volt megérteni az ő szemszögét. Hisz szinte az összes nephil ismerőse lenézte az embereket, voltak, akik még az Alvilágiakat is többre tartották a mondénoknál! Hogyan kérhette tőle bárki is, hogy önként és dalolva, ismételten Lucie Delonná váljon?

- Önző vagy! – ripakodott rá a fiú, a szemei szikrákat szórtak, mielőtt hátat fordított volna a lánynak. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy Emily miért utasította el ilyen agresszíven a medál nélküli életet, ugyanis számára a hallás elvesztése semmin sem változtatott. Lily ugyanúgy az Intézetben maradt volna, továbbra is tarthattak volna közös edzéseket, találkozhattak volna a könyvtárban és kiülhettek volna a kertbe, ahogy eddig is tették. Ráadásul biztonságban tudhatta volna az éjszakai démonvadászatok veszélyeitől.

   És akkor rájött…

- Jobb, ha most megyek – felelte a lány, aki ezt követően megigazította a fekete ruháját és felhúzta a lábait, hogy a tornác másik felére dobhassa őket, hisz mindeddig a kert felett lógatta mindkettőt.

  Will hiába kapott utána, Emily túl gyors volt, és mire a fiú kezei elértek oda, ahol korábban ült, ő már messze járt. A léptei halk visszhangot vertek az éjszakában, de mindez eltörpült az ajtó nyikorgó hangja mellett, ami aztán durván a keretnek csapódott, amikor Lily bemenekült a bálterembe.

  Will utána szaladt.

- Várj! Nem úgy értettem – kiáltotta, ezzel megállásra késztetve a kijárat felé siető Árnyvadászt. Lily lábai gyökeret eresztettek a keskeny boltív alatt, az önérzete és az elfogyasztott pezsgő mégsem engedték, hogy a fiú felé forduljon.

- De, pontosan úgy értetted – nyögte panaszosan. - Én is tudom, hogy önző vagyok, csak félek. Mindig olyan megvető voltál a közönséges emberekkel szemben, még a cselédekkel is, pedig ők különlegesek…

- Hozzám jössz feleségül? – kérdezte a fiú valahonnan a háttérből, ezzel őszintén megdöbbentve az egyhelyben ácsorgó lányt. Lily szemei elkerekedtek, a szája kiszáradt, ugyanis nem tudta eldönteni, a fiú tényleg feltette-e a kérdést, vagy csupán a fejében kacérkodott a házasság gondolatával. Muszáj volt kiderítenie!

- Tessék? – kérdezte, miközben lassan és kimérten tett egy fél fordulatot. Will az antik lemezlejátszótól alig egy karnyújtásnyira állt. S amikor a kezével a helyére pöccintette a vékony tűt, a zene ismételten megszólalt a fiú elméjében. Lily elképedve mustrálta az ifjú Herondale ügyetlen mozdulatait; azt, ahogy a zsebében matatva egy kicsiny, fekete dobozka után kutatott, amiben az általa választott eljegyzési gyűrű pihent, Isten tudja, mióta.

- Emily Penhallow – mondta, amikor végre megtalálta, amit annyira keresett. Will féltérdre ereszkedett és kinyitotta a szabályos, négyzet alakú dobozt. - Megtisztelnél azzal, hogy leéled velem életed hátralévő perceit?

  Lily elhűlve lépett a fiú elé. Hisz mindössze tizennyolc évesek voltak, és bár ismert olyan nephileket, akik még náluk is fiatalabbak voltak, amikor összekötötték az életüket, az elkötelezettség olyan idegennek tűnt. Idegennek egy olyan fiútól, akinek a szíve magasabban szállt, mint az égen repdeső madarak.

- Az őrületbe foglak kergetni – felelte, jóllehet képtelen volt ténylegesen elutasítani a másikat, így az alsó ajkába harapva várta a másik reakcióját. Nem akart szüntelen azon aggódni, mit mondhat Will közelében, nem akarta a hátralévő életét értelmetlen veszekedésekkel tölteni… mégis, a gondolat, hogy a fiatal Herondale ennyire intenzíven szerette, ekkora elkötelezettséggel…

- És én már alig várom. Csak mondj igent – kérlelte a másik egy keserédes kacaj kíséretében. Próbálta elbagatellizálni a dolgot, de Lily túl jól ismerte ahhoz, hogy tudja, belül igenis aggasztotta, hogy Emily nem ugrott a nyakába már az első pillanatban.

  A fiú szemeiben csillogó aggodalom láttán a lány leguggolt, hogy egy szintbe kerüljenek, majd egy apró puszival eltüntette minden kételyét. Mert igenis szerette, és igenis boldog volt, amiért a szerelme viszonzásra talált.

- Igen. Igen!

- Gratulálunk! – hangzott mindenfelől, miközben Sophie és Bridgette bort öntöttek a sebtében előkeresett üvegpoharak mindegyikébe. Lily mosolyogva köszönte meg a kezébe nyomott alkoholt, majd felállt, hogy megölelhesse az oldalánál várakozó barátait.

- Ó! Köszönöm – felelte, majd magához ölelte Gideont, akit Cecily és Jem követtek. A fiúnak cukorka és mosószer illata volt, amitől a lány úgy érezte, hosszú idő után végre valahára minden a helyére került. Jem válla fölött a Sophiet ölelő, mosolygós Willben gyönyörködött, és Charlotte halála óta először, reménnyel telve tekintett a jövőbe.

  A közös jövőjükbe.