3. fejezet

Sziasztok :)

Képzeljétek, a tegnapi délután nagy részét egyetemek böngészésével töltöttem, ugyanis az új magyartanárom rám parancsolt, hogy ideje dönteni (legalább egy irányról, hogy merre tovább). Remélem, amikor ilyen tanácstalanok lesztek, nektek is lesz valaki az életetekben, aki ösztönzőleg hat majd rátok, mert nélküle talán még mindig céltalanul bolyonganék. Na mindegy, erről ennyit, csak gondoltam megosztom veletek ezt az apróságot, hogy kicsit én is ösztönözzelek titeket. Itt az idő! Nehogy kifogyjatok belőle.
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki az előző fejezet alatt hagyott nekem pár kedves sort. Borzasztóan sokat jelent, és talán ez segített abban, hogy most - teljesen időben - itt van a folytatás. Bár legközelebb már nagyon kicsi az esélye, hogy így lesz. Sajnálom!
Ebben a részben kiderül, Gideon hogyan birkózik meg az Intézet vezetésével, és az azzal járó felelősséggel, ráadásul betekintést nyerhettek a fiú magán/szerelmi(?)életébe is.
Jó olvasást!

Millio puszi Xx
szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Fogságba esett vad

  Cassandra Blightly cipőjének sarka természetellenes visszhangot vert a sötétbarna szőnyeggel borított, keskeny folyosón, ami Gideon újonnan kialakított irodájához vezetett. Bár Charlotte halálával már senki sem vette hasznát a nő régi szobáinak, egyiket sem pakolták ki. Még Sophie sem, akinek Lily egyenes megtiltotta, hogy akár csak az ablakot is kinyissa, így a nő egykori irodájában azóta borzalmas, állott szag uralkodott.

  A vámpír nő keze egy lopott pillanatra megállt az iroda kilincsén. A tüdeje annak ellenére is feszített, hogy már évtizedek óta nem használta, ugyanis a legtöbb Alvilági sosem léphette át az Intézet ajtaját. Cassandra már ötvenhét éve nem kapott engedélyt a látogatásra, aminek persze megvolt a maga, nyomós oka. Figyelmetlenségének hála aznap éjszaka elszabadult az egyik bosszúszomjas kísérője, és megölte az akkori vezető kisfiát.

  Amikor végül lenyomta a kilincset, és a kétszárnyú ajtó feltárult, már semmi sem látszott az arcán. A vonásai ugyanolyan kemények és hűvösek voltak, mint akkor, amikor a gondolataiban megelevenedő gyilkosság után elhagyta ezt a koszfészket.

  Gideon felállt a székéről, és egy udvarias intéssel, hellyel kínálta a vámpírok királynőjét. Ő mégsem élt vele, helyette a zárt ablakok egyikéhez sétált és megtámaszkodott a fehérre festett, keskeny párkányon.

- Szóval te lettél az Intézet új vezetője – kezdte enyhén leereszkedő hangnemben, amit egy szórakozott nevetés követett, mintha ezzel elrejthette volna a kijelentésében bujkáló, lesajnáló élt. Gideon fájdalmas grimasszal az arcán ült vissza a helyére. A nőnek látszólag sikerült rátapintania egyre a gyenge pontjai közül; bizonytalanság. Hisz ha a testvérét sem tudta megmenteni, hogyan vigyázhatott volna egy csapatnyi, képzett, mégis szeszélyes tinédzserre? - Sosem fogom megérteni a nephilek gondolkodásmódját.

  Cassandra vékony kezei szétpattintották az évek óta mozdulatlanul álló ablakkeret reteszeit, és kinyitotta a használaton kívüli nyílászárót. A por vékony felhőt képzett a veszedelmes nő körül, aki kelletlen tüsszögésbe kezdett.

  Gideon ajkai elégedett mosolyra húzódtak.

- Ha problémád van a Tanács döntésével, javaslom, keresd fel a Reparációt ahelyett, hogy értelmetlen megjegyzésekre pazarolod az értékes idődet - replikázta a fiú árnyalt gúnnyal, amitől Cassandra csokoládészínű szemei egyszeriben rubinvörössé változtak, ezzel szó szerint az arcára festve a bosszússágát. Már gyermekként sem szerette, amikor csúfolták, és akkor még egy senki volt. Azóta felnőtt, ráadásul egy volt az éjszakát uraló, leghatalmasabb szörnyetegek közül. Úgy gondolta, ennél sokkalta több tiszteletet érdemelt volna.

- Le sem tagadhatnád, hogy apád fia vagy – morogta, ezzel megvillantva éles fogait. Aztán, mintha semmi sem történt volna, egy könnyed legyintéssel visszafordult az ablak felé, és felült a tenyérnyi széles párkányra. A novemberi szél pillanatokon belül táncra kelt vörösesbarna tincseivel, ahogy kihajolt az emeleti szoba ablakán. - De mindegy is, nem ezért kerestelek fel. A botrányos családodnál sokkalta nagyobb problémák is vannak a világon.

- És pedig? - kíváncsiskodott az Intézet új vezetője az egyik szemöldökét a homloka közepére csúsztatva. Gideon elképzelni sem tudta, mi késztethette a nőt arra, hogy eljöjjön hozzá, amikor látszólag egy undorító csótányt is értékesebbnek tartott őnála.

- Az egyik hibrid elrabolta a húgomat – válaszolta Cassandra, ezzel megfagyasztva az amúgy is hűvös légteret. Gideon ajkai enyhén szétnyíltak, jóllehet egy szót sem szólt. A gondolatai még túl kuszák voltak ahhoz, hogy válaszolhasson. Ezt látva a vámpírok királynője megforgatta a szemeit, majd folytatta: - Az egyik vámpírom látta, ahogy bevonszolták az erdőbe, ezért úgy gondolom, még életben lehet. Szeretném, ha segédkeznétek a keresésben.

  Gideon kissé előrehajolt. A körmei kifakultak, ahogy megszorította a pincében talált, masszív íróasztal szélét. Még csupán két napja, hogy a Tanács bizalmat szavazott neki. Más vezetőknek egy egész emberöltő alatt sem kellett meghozniuk egy ehhez hasonló, nehéz döntést.

- Túl sok idő telt el a csata óta. Ha élve kellett is nekik, mostanra már nagy valószínűséggel megölték – felelte, egész idő alatt a nő ismételten vörössé váló íriszeibe nézve. Azt akarta, hogy a másik belássa, kettejük közül ő volt az, aki racionálisan gondolkodott. Ha nem a húgáról lett volna szó, nagy valószínűséggel Cassandra sem küldte volna a halálba az embereit.

- Nem! – ordította az Éjszaka Gyermekeinek vezetője önmagából kikelve. A párkány meghajlott ott, ahol a vámpír tenyerei hozzáértek, az üveg pedig megrepedt a gyengéd csapás utórengéseitől. Nem viselte jól a visszautasítást.

  Gideon szemei elkerekedtek a látottaktól, és bár hevesen dobogó szíve már az első másodpercben elárulta, azért megpróbált nyugalmat erőltetni a vonásaira. Cassandra helyett a nő válla fölött kirajzolódó tájat, és a város egén megjelenő halovány csillagokat bámulta, mintha azok megválaszolhatták volna a fejében egyre csak önmagát ismételgető kérdést: Hogyan tovább?

- Lehet, hogy vámpírként már megfeledkeztél róla – kezdte kimérten. Minden egyes szót nagy gonddal pakolva az azt megelőző után. Eszében sem volt pattanásig feszíteni a húrokat, hogy az ő hibájából a múlt újfent jelenné váljon. - De az idő mindenki számára véges, és könnyű kifutni belőle. Nem küldöm a halálba az embereimet csak azért, mert Demona talán még életben van.

  Gideon megpróbált a nő lelkére hatni; mindhiába. A nőnek már évszázadok óta hiányzott a lelke, s az a kicsiny emberség is, ami néhanapján együttérzésre sarkallta, elveszett, amikor Demona eltűnt.

- Próbáltam udvarias lenni, de ez nem kérés volt, nephil. Segítenetek kell, ugyanis nélküle már rég halottak lennétek – ordította torkaszadtából, egyenesen a fiú arcába, ami pár villámgyors mozdulatkombinációnak köszönhetően olyan közel került a vámpíréhoz, hogy egy vaskosabb könyv nem sok, annyi sem fért volna kettejük közé.

  Gideon egy röpke másodpercre lehunyta a szemeit, majd egy nagy lélegzetvétel után felállt a székéből és ellépett a nő közeléből. Miközben a vállaik összeütköztek, Cassandra vérfarkasokat megszégyenítő, hörgő hangot hallatott.

- Tisztában vagyok vele, hogy ő volt az egyetlen Alvilági, aki fontolóra vette, hogy segít, de ne nézz ostobának. Azt is tudom, hogy csupán azért tette, hogy bebizonyítsa: nélküled is lehet valaki – válaszolta a fiú enyhe felsőbbrendűséggel, ezzel az Alvilági tudtára adva, hogy ezúttal egyenlő félként kell kezelnie, ellenben az első találkozásukkal, amikor gyermekfejjel, ijedtében egy kanapé mögé bújt, akárcsak egy héttel később az öccse, aki két szekrény között találta meg a menedékét. Akkoriban a nő rengetegszer megfordult náluk, mint később kiderült mindössze üzleti ügyből kifolyólag, és nem a testi élvezetek miatt.

- Mert a szeretethiányos öcsikéd nem azért rohant az apátok után, hogy bizonyítson! – csattant fel az Alvilági, ezúttal az íróasztal lapjára csapva a tenyerét. A fából készült dobozban tartott tollak mind a földre estek, akárcsak az elrendezett papírlapok, melyek így teljesen összekuszálódtak. - Kit érdekelnek az okok? Attól a tény még tény marad. A segítségünk nélkül már mind halottak lennétek.

  Ezúttal az Árnyvadászon volt a sor, a nephil érzelmei kerekedtek felül az észérveken. Cassandrának elég volt megemlítenie Gabrielt, Gideon tekintete elködösödött, és mielőtt csendre inthette volna önmagát, a keze előrántotta az övcsatjába bujtatott, különleges dobócsillagok egyikét. A fegyver élén nem csillant meg a csillár fénye. Az egész fából készült, külön vámpírok számára.

- Kifelé! – üvöltötte, üres kezével a kétszárnyas ajtó felé bökve. De Cassandra egy tapodtat sem mozdult, helyette ráérősen, elnyújtott lépteivel az immáron nyitott ablak mellé sétált.

  Ahogy a Hold gyér fénye megvilágította a nő összeszorított állkapcsát csak még félelmetesebbnek tűnt, Gideon mégsem hátrált meg. Egy Árnyvadász sosem hátrált meg. Egy Lightwood meg pláne!

  A fiú rászorított a kiélezett pengére, ám az nem sértette fel a bőrét, hisz csupán egy jól képzett dobó kezében okozott komoly sérüléseket. És akkor is csak úgy, ha már megfordult párszor a saját tengelye körül közvetlenül azelőtt, hogy célt talált volna. Nem a fegyver öl, hanem az, akinek a kezében van. Ezt még az anyja mondogatta neki, aki egy faággal is képes volt térdre kényszeríteni az ellenfeleit.

- Addig nem, amíg nem garantálod az Árnyvadászok segítségét – makacskodott a nő. Volt valami a hangjában, ami miatt Gideon az oldala mellé eresztette a kezét, jóllehet a nő még önmagának sem vallotta be, mennyire elkeseredett. A húga nélkül már semmi sem maradt az egykori, emberi életéből.

  A kétszárnyas ajtó először csak résnyire, majd teljesen kinyílt, mintha a váratlan látogató félúton elbizonytalanodott volna, hogy aztán új erőre kapva magabiztosan az Intézet új vezetője elé léphessen.

  Sophie az ajkát harapdálva, lesütött szemmel állt az ajtóban, és amikor az íróasztalra emelte a tekintetét, mindkét orcája kipirult, hiszen Gideon az elvárásaival ellentétben nem a papírokat rendezgette, hanem tőle alig egy karnyújtásnyira, enyhén elnyílt szájjal figyelte őt. Látszólag meglepődött, pedig már negyed órája az étkezőben kellett volna lennie. Sophie mindössze csak emlékeztetni szerette volna arra, hogy a többiek mind rá vártak.

- Elnézést! Azt hittem, hogy egyedül van – szabadkozott, amikor a szeme sarkában felfedezte az ablaknál álldogáló alakot. Cassandra gyönyörű, porcelán sima arcát nézve zavarba jött, és ezt a zavart a teste ösztönből fakadó kényszermozdulatokkal próbálta leküzdeni. A kötényét piszkálva próbálta eltüntetni a takarítás közben keletkezett gyűrődéseket és foltokat.

- Semmi gond, Sophie! Mit szeretnél? – kérdezte a szőke fiú a helyére csúsztatva a fából készült dobócsillagot. Gideon arca megrándult, miközben pár lépéssel közelebb sétált a lányhoz. Legszívesebben a vállára tette volna hatalmas tenyerét, de tudta, hogy azzal csak kényelmetlen helyzetbe hozta volna a másikat, ráadásul olyan ütőkártyát adott volna Cassandra kezébe, amit kihasználva bármikor sarokba szoríthatta volna.

- Csak szólni, hogy a többiek már mind csakis Önre várnak. Will lassan az őrületbe kergeti Bridgettet az ostoba ír vicceivel – a lány elhúzta a száját, amitől az arcát kettészabdaló seb helyenként megfeszült, holott Sophie semmi jelét sem mutatta annak, hogy komoly fájdalmai lettek volna. Sőt! Gideon meg mert volna esküdni rá, hogy mosolygott, amikor kiejtette Will nevét.

- Rendben, azonnal megyek – válaszolta, hátat fordítva a lánynak. Sophie összeszűkített szemekkel követte nyomon a fiú mozdulatait. Azt, ahogy kihúzva a masszív asztal legfelső fiókját kivett belőle valamit. Azt, ahogy elsétált a gyönyörű vámpír királynőig és megérintette nő vállát. Azt, ahogy behajtotta az addig nyitott ablakot, ezzel útját állva az éjszakai szellőnek. - Mi pedig végeztünk! - Cassandra szemei vörösen csillogtak, amikor Gideon egy gyors mozdulattal a bordái alá nyomott egy kihegyezett karót. A közhiedelemmel ellentétben onnan lehetett a legkönnyebben szíven szúrni egy elszabadult vérszívót. Ezt mind a ketten nagyon jól tudták. - Senkit sem küldök a hibridek után, hogy megtaláljanak egy vámpírt, aki nagy valószínűséggel már halott.

  Az Éjszaka Gyermekeinek királynője az Árnyvadász nyaka köré fonta vékony ujjait, majd a magasba emelte, ezzel egy időben a nephil háta mögé szorítva a bordáinál pihenő karját. Sophie összerezzent, de még mielőtt bármit tehetett volna a nő egy hatalmas sóhajt követően szabadon engedte Gideont.

- Tévedsz! – lökte oda bosszúsan, miközben elindult az ajtó felé. A léptei olyan könnyűek voltak, hogy a lábai szinte nem is érintették a talajt. Már sehol sem voltak azok a durva koppanások, melyek a bejáratig kísérték alig húsz perce, amikor végigsétált a folyosón. - Ez csupán a kezdet – nevetett fennhangon, és ahogy megállt Sophie mellett, kecses ujjaival megérintette a lány állát, ezzel szemkontaktusra kényszerítve őt. Kacéran lesett hátra a válla felett. A szemei lyukat égettek Gideon szemei közé. - Vagy meggondolod magad, vagy olyan ellenséget szerzel, aki nem sajnálja majd a végtelen idejét arra, hogy megkeserítse az életed.

  Az ajtó recsegve simult vissza a keretébe, amikor a nő elhagyta az emeleti irodát.

  Gideon elnyújtott léptekkel sétált a mozdulatlanul álló Sophie mellé. A cselédlány még mindig az ajtót bámulta, mintha arra várt volna, hogy Cassandra meggondolja magát és visszamenjen érte. A szíve hevesebben vert, mint valaha, pedig az Intézet lakójaként már rengeteg megdöbbentő és veszedelmes dolgot látott.

- Hogy érzi magát? – kérdezte, pontosan ugyanabban a pillanatban, amikor Gideon is a hogyléte felől érdeklődött. A fiú mosolyogva, kissé hitetlenkedve rázta meg a fejét. Félhosszú haja hol jobbra, hol balra szállt. Már ráfért volna egy vágás, bár a lányt látszólag egyáltalán nem zavarta új, megzabolázhatatlan külsője. Mintha mindezt a gyász számlájára írta volna, és máris megbarátkozott volna vele.

- Most már sokkal jobban – válaszolta a fiú, mialatt megkerülte a lányt és elsétált az ajtóig, hiszen ahogy azt Sophie már említette, mindenki csakis őrá várt, és neki eszében sem volt megvárakoztatni a barátait, vagy új szakácsnőt keresni Bridgette helyére Will ostoba viccei miatt.

  A fiú kitárta a kétszárnyas ajtó bal felét és udvariasan előre engedte a cselédlányt, aki ezt egy szemérmes pillantással köszönte meg, habár szíve szerint visszautasította volna a fiú kedves gesztusát.

- Mi történt? – kérdezte inkább, amikor egymás mellett lépkedve túl nagy lett a csend. Bár cselédként a nap nagy részét egyedül töltötte, a fiú mellett feszélyezte a némaság. Mintha a szótlanság ezerszer magányosabbá tette volna a jelenlétében.

- Cassandra nem tudja elfogadni, hogy a húga nagy valószínűséggel már halott. Megkért, hogy segítsünk neki megtalálni, de mivel a hibridek hurcolták el, nemet mondtam – válaszolta a fiú készségesen, közben szigorúan a tényeknél maradva. Semmiképp sem akarta elmesélni a lánynak, mennyire lekezelő volt vele a királynő, vagy, hogy a vámpír szavai mennyire elbizonytalanították a Tanács döntését illetően. Szerette volna, ha Sophie úgy tekint rá, mint egy erős vezetőre, aki történjék bármi, képes megmenteni őt és a többi lakót.

- Biztos benne, hogy már nem él? – A lány kérdése egyszerű volt, a fiúnak mégis nehezére esett megválaszolni azt. Természetesen nem volt biztos, hisz senki sem lehetett az, amíg meg nem találták Demona hamvait, de nem kergethetett délibábokat. Úgy nem, hogy azzal több nephil életét is veszélybe sodorja.

- Te nem láttad azokat a szörnyetegeket. Mindenkit megölnek, aki az útjukba kerül – erősködött, mintha csak önmagát győzködte volna arról, hogy helyesen cselekedett, amikor elküldte Cassandrát. - Épp elég nyomasztó a tudat, hogy az apám hozta létre őket. Eszemben sincs tovább tetézni a dolgot pár Árnyvadász feláldozásával.

  Sophie lábai a földbe gyökereztek, amikor eljutottak a tudatáig a fiú utolsó szavai. Bár Gideonnak halvány sejtelme sem volt róla, a lánynak belesajdult a szíve a hangjában megbújó fájdalomba, és legszívesebben azon nyomban az ölelésébe zárta volna, hogy tudja: ő sohasem lett volna képes elítélni azért, amit az apja tett. Mégsem lépett közelebb a fiúhoz, hisz tudta, angyal vér híján sohasem lehet egyenrangú az Árnyvadásszal. Kár lett volna minden édes, ámde üres ígéretért.

- Ön szerint komolyan gondolta, amit a távozása előtt mondott? – kíváncsiskodott inkább az alsó ajkába harapva, ezzel egy új téma felé terelgetve a gondolatait.

  A lány a vékony korlátban kapaszkodva lépett le a lépcső legfelső fokáról, és egy pillanatra sem vette le a szemét a mellette ballagó, szőke Árnyvadászról, aki úriemberhez méltóan, egész idő alatt fenntartotta a szemkontaktust. Gideon orrcimpái körül apró ráncok fodrozódtak, miközben visszagondolt az elmúlt fél óra eseményeire.

- A vámpírok szeszélyesek – felelte szórakozottan, az egyik kezét a magasba emelve, majd a mélybe rántva. Sophie felhúzott szemöldökkel méregette a feltűnően lezser nephilt. Bár Charlotte is hasonló véleménnyel volt az Éjszaka Gyermekeiről, a cselédlány Gideon egyetlen szavát sem hitte el. - Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Nem hagyom, hogy bántson.

  Sophie arca azon nyomban lángra kapott, ahogy az Árnyvadász nyugtatásképpen megérintette az egyik, fekete textíliával fedett vállát, így hát gyorsabb tempóra kapcsolt, habár tudta, hogy még így is túl lassú volt. A fiatal Lightwood már réges-régen rajtakapta, ezért is hullott le a tenyere olyan gyorsan a ruhájáról.

  Sophie borzalmasan elszégyellte magát.

- Nem magam miatt aggódom – replikázta kissé felhúzott orral, a jobb karját a csípőjére csapva. Ki nem állhatta, amikor lenézték és alábecsülték, és bár eddig úgy tűnt, Gideon sohasem vetemedett volna hasonlóra, épp itt volt az ideje, hogy a lány felvilágosítsa arról, mekkora lelki erő lakozott a belsőjében. Mondén létére gyorsan tanult. Amikor Jem idősebb lett, és átvette a kiképzését Mrs. Branwelltől, már az első hónap után sikerült egy enyhe vágást ejtenie a fiú alkarján.

- Tudom, hogy nem – suttogta a fiú. A szája szegletében megbújó mosoly miatt olyan halkan beszélt, hogy a lépcsőfordulóban várakozó lány egy szavát sem értette.

  A falra szerelt lámpa gyér fénye kihangsúlyozta a lány arcát elcsúfító heget, bár ez látszólag egyiküket sem zavarta. Sophie tűzről pattant, mégis szemérmes személyisége kellően megszépítette a cselédlányt ahhoz, hogy a fiú észre se vegye a durva vágást, aminek az eredete már azóta foglalkoztatta Gideont, hogy először megpillantotta. Vajon ember okozta? Vagy egy Alvilági szörnyeteg? Esetleg puszta véletlenségből szakította ketté az arcát? Sophiet ismerve a balesetnél sokkalta valószínűbbnek tűnt, hogy olyan valakit védelmezett, eközben megfeledkezve a saját épségéről, aki képtelen volt megvédeni önmagát.

- Az a Gideon, akit én ismerek, átgondolna minden egyes lehetőséget, mielőtt végleges döntést hozna. – Sophie hangja eltökélten csengett, mintha a fejébe vette volna, hogy meggyőzi őt az igazáról, pedig a lány mindössze a rájuk telepedő, kínos csöndet próbálta megszüntetni.

  Ahogy a fiú beérte a cselédlányt, Sophie ismételten elindult, bár ezúttal sokkal lassabb, emberibb tempóban közlekedett, ezzel megnyújtva a kettejüknek jutott, személyes másodperceket. Mióta a fiú elfoglalta az új irodáját, egyfolytában a négy fal fogságában tengődött, iratokat rendezgetett, jegyzeteket készített és mindössze a közös étkezések alkalmával hagyta el a szobát.

- Az a Gideon még nem volt a londoni Intézet vezetője – replikázta a férfi kedves felsőbbrendűséggel, amitől a lánynak olyan érzése támadt, mintha egy-kettőre visszakerült volna az iskolapadba.

  Anélkül, hogy bármelyik kezét a fiú mellkasára csúsztatta volna, szembefordult Gideonnal és elállta az ebédlőbe vezető út megmaradt métereit.

- Hát épp ez az! – válaszolta prüszkölve, a jobb kezét a combjához csapva. - Hatalom nélkül is sikerült megmentened Lilyt. Képzeld el, mikre lehetnél képes most – mondta. Észre sem vette, hogy megfeledkezve önmagáról magázásból tegezésbe váltott.

- Felelőtlenség volt a részünkről, amikor betörtünk a Néma Városba – felelte a fiú a fejét hol jobbra, hol balra fordítva. Remélte, hogy ennyivel sikerül lehűteni a lány hirtelen lelkesedését, de Sophie tettvágytól és reménytől csillogó szemeibe nézve tudta, hogy ennyi édeskevés volt mindehhez. Anélkül folytatta, hogy akárcsak egy másodpercre is belegondolt volna, milyen kétértelműen fogalmazott: - És egyébként is, Emily nephil.

  Sophie arca megkeményedett. Csokoládészín íriszeiből tovaszálltak a hiú remények. Felszegett állal, ökölbe szorított tenyérrel nézett farkasszemet az Intézet új vezetőjével. Abban a pillanatban az sem érdekelte, hogy Charlotte távozásával már koránt sem volt biztos helye az álcával védett épületben.

- És csak egy Árnyvadász elég fontos ahhoz, hogy megmentsék, amikor minden lehetetlennek tűnik – lökte oda epésen, izzadt tenyereit a kötényébe törölve.

  Gideon elnyúlt képpel és enyhén elnyílt ajkakkal kapott a lány jobb csuklója felé, de Sophie kitért előle és az oldala mellé lépve visszavedlett a mindig engedelmes, mindig türelmes cselédlány szerepébe.

  Úgy tett, mintha a fiú nem zúzta volna darabokra a szívében lakozó legapróbb és legféltettebb reményeket. Álmokat arról, hogy egy nap egyenrangú lehet az Intézet lakóival.

- Nem úgy értettem – szabadkozott a szőke Árnyvadász; hiába. A szavai süket fülekre találtak. Sophie épp annyira levegőnek nézte, mint ahogy a legtöbb nephil a mondénokat, vagy a közönséges emberek az álcázó rúnával védett Árnyvadászokat, akik az éjszakai utcákat járva megöltek minden egyes kegyetlen démont és veszedelmes Alvilágit.

- Sietnünk kéne. Mint már mondtam, mindenki csakis Önre vár – csacsogta a lány a jobb kezével az étkező felé bökve, ahonnan hangos kiáltások és torz kacajok kavalkádját sodorta feléjük a nyitva felejtett ablakon beáramló, londoni szél. - Willnek fontos bejelentenivalója van.

  Még mielőtt átléphette volna a vékony küszöböt, Gideon megragadta Sophie karját és gyengéden a szemközti falhoz nyomta a megszeppent lányt.

- Sophie – nyögte, mielőtt megköszörülve a torkát újfent elismételte volna, amit az utolsó lépcsőfokok egyikén mondott. Sophie tágra nyílt szemekkel mustrálta a fiú merev vonásait. - Nem úgy értettem. Ezt csak…

  A lány lerázta magáról a fiú láncként köré fonódó karjait, aki ezúttal hagyta, hogy Sophie könnyedén fölé kerekedjen, ezzel megváltva a szabadságát.

- A megszokás mondatta veled. Értem én.

  Miután Sophie belépett az ebédlőbe többen is Gideon felől érdeklődtek, ám a fiú hosszú másodpercekig a fal takarásában maradt. A még mindig remegő tenyereit bámulta, miközben a cselédlányra gondolt és arra, hogy akaratán kívül, de mennyire megbántotta őt.

- Nem érted – suttogta önmaga elé, mielőtt egy mély lélegzetet véve átlépte volna a zajos étkezde küszöbét.