2. fejezet

Sziasztok :)

Nagyon-nagyon szépen köszönöm az előző résznél hagyott kedves sorokat. Borzasztóan hálás vagyok mindenért, és csak remélni tudom, hogy ezzel a fejezettel - és a jövőben minden újabb bejegyzéssel - sem okozok majd csalódást. Tudom, a Halálmadárban már megszokhattátok a feszült, de vidám pillanatokat... nekem is kicsit furcsa ez az új helyzet, de ígérem, idővel mindenki tovább lép majd a gyászon és újra boldogok - legalábbis boldogabbak - lesznek.
Nem tudom, mikor érkezik a folytatás, mivel még nem sikerült megírnom, viszont megpróbálom tartani a tíz napos ütemtervet. Szurkoljatok!
Kitartást az iskolához! Pihenjetek, amikor csak tudtok! Nagyon szeretlek titeket <3
És azt hiszem ezúttal nem is rabolnám az időtöket:
Jó olvasást!

Millio puszi Xx
szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Meggyötört szív

  Lily szobájának ajtaja recsegve adta meg magát a küszöbön ácsorgó fiú akaratának, bár ebből a lány semmit sem hallott, hiába állt a nyitva felejtett ablak előtt egy nedves törölközővel a kezében. Lily teljes figyelmét a kinti tájnak szentelte. A szélnek, ami meghajlította a fák ágait, és a leveleknek, melyek az égbe szálltak, táncot jártak, végül a földre hullottak és porrá száradtak. Akár csak az emberek, a természet csodái sem éltek örök életet; és ez a mulandóság volt az, ami gyönyörűvé tette a létezésüket.

  Lily önmaga köré tekerte a karjait, majd oldalra döntve a fejét vett egy mély lélegzetet, hogy aztán a szekrényében talált világos pólóval visszasiethessen a szobájából nyíló fürdőszobába. Már majdnem megérintette a fehérre mázolt ajtó kilincsét, amikor egy ismerős, lágy gondolafoszlány megjelent az elméjében.

- Bejöhetek? – kérdezte a pálcájára támaszkodó Árnyvadász egy kedves mosoly kíséretében, amire egy fanyar grimaszt kapott válaszul. A gyász az egész Intézetre rányomta a bélyegét. Az utóbbi időben mintha a folyosók is gyászindulót zengtek volna, valahányszor visszaverték a lakók lépteit. Charlotte nélkül semmi sem volt ugyanolyan. Senki sem.

- Persze, ülj le nyugodtan. Egy perc, és itt vagyok. – Lily a bevetett ágya felé intve eltűnt a fürdőszobában, ahonnan csupán a megnyitott vízcsap hangja szűrődött ki. Jem elgondolkodva döntötte hátra a fejét. A szemei a plafonon cikázó hajszálrepedéseket mustrálták, melyek egy vastagabb vonalban teljesedtek ki közvetlenül a bejárati ajtó fölött.

  Mindeközben Emily a csapnak támaszkodva figyelte, ahogy a mellkasa minden egyes lélegzetvételénél megemelkedett. A víz látványa segített neki kirekeszteni Jem gondolatait, bár a fiú a többiekkel ellentétben igazán csendes volt, mintha az elméje köré emelt falat betonból építették volna. Bezzeg Will és Sophie közelében perceken belül megfájdult a feje, olyan sokat agyaltak számára értelmetlen apróságokon. Azon, hogy vajon kannibalizmusnak számítana-e, ha kacsapástétomot ennének a parkban lézengő kacsák, vagy, hogy milyen gyönyörűek Gideon méregzöld szemei.

  A lány amilyen gyorsan csak tudta, magára kapta az újonnan szerzett ruháit, ezt követően még egyszer áttörölte az amúgy félszáraz tincseit, hogy azok szép egyenesek legyenek ahelyett, hogy a bőréhez tapadva százfelé kunkorodjanak. Amikor belenézett a tükörbe egy múlékony másodpercig farkasszemet nézett nyúzott önmagával, végül elzárva a csapot kilépett a szobájába.

- Szerintem beszélned kellene Cecilyvel – mondta a fiú, miközben függőlegesbe tornázva magát megvetette a hátát az ágy támlájánál. A hangja eleinte halkan szólalt meg a lány fejében, de amikor észrevette, hogy a másiknak még mindig gondjai akadtak a szájról olvasással, újfent megismételte, ezúttal hangosabban, és sokkal lényegre törőbben. - Aggódom, hogy a következő, amit eltör az a saját karja lesz, nem egy ostoba gyakorlóbábú.

  Lily elhúzott szájjal ült le a fiúval szemben, hogy a lehető legjobb rálátása nyíljon Jem ajkaira, így gyakorolva a nyaklánc nélküli kommunikációt. A fiú ezen csak mosolygott, és lapos pislogások közepette az ágy másik oldalára tette a jáde pálcát, hogy az még véletlenül se zavarja a barátját.

  Ahogy az ajkait harapdáló lányt nézte önkénytelenül, de eszébe jutott az álarcosbált követő nap, amikor egy tálca sütit majszolva kutattak a Halálmadár után. Ettől Emilynek is mosoly kúszott az arcára, és a fiú csak ezt látva döbbent rá, hogy akaratán kívül túl közel engedte a gondolataihoz.

- Will már mindent megpróbált, miből gondolod, hogy rám hallgatni fog? – kérdezte Emily, amikor a kusza gondolatokat felváltotta a kongó üresség. A hangján akaratán kívül is érezni lehetett a sértettséget, miközben elterülve az ágyon, kényelmesen elhelyezkedett a frissen cserélt, hófehér huzaton. A bal kezére támaszkodva, kihívóan figyelte a somolygó fiút.

- Mert te pontosan tudod, mit kell mondanod ahhoz, hogy jobban érezze magát – replikázta a másik önmagához hűen kimérten, egy csipetnyi fagyos realizmussal. A fiú zavarában az éjjeliszekrényre vezette a tekintetét, ahol három, keretbe foglalt kép pihent, közre fogva egy kicsiny órát és egy nagyobb olvasólámpát. A középső fotón a lány szülei mosolyogtak, a jobb oldalin Charlotte és Lily csokoládétortát ettek, míg a harmadikon Will és Jem között egy durcás lány karba font kezekkel, a nyelvét nyújtogatva pózolt a kamerába. Gondolkodás nélkül a kezei közé vette az utolsót.

- Ha beleolvasnék a fejébe, csak még inkább kiakadna. Kizárt! – tiltakozott a lány a díszes keretbe foglalt fénykép felé nyúlva. Már majdnem megkaparintotta, amikor Jem egy kecses és gyors mozdulattal a feje fölé emelte, ahol már nem érhette el anélkül, hogy fel ne ült volna. - És ha már itt tartunk, amíg nem tanulom meg, hogyan kontrolláljam, talán ki sem kéne mennem ebből a szobából – sóhajtozott a fiú ezüstös íriszeibe fúrva saját, csokoládé színű tekintetét. Emily szemeiben őszinte bánat és hajthatatlan eltökéltség csillogott, amiből Jem rájött, min rágódott a barátja az elmúlt éjszakákon. Lilyt nem a vérszomjas hibridek, vagy Charlotte halála tartotta ébren, hanem a saját barátai és a tény, hogy milyen könnyedén elveszíthette őket.

- Ha Will miatt mondod ezt… - kezdte a fiú a legutóbbi, eget rengető vitájukra gondolva.

  Két napja történt, amikor Will dülöngélve, alkoholszagúan tért vissza az Intézetbe egy hosszú, vadászatmentes éjszaka után. A fiú épp arról mesélt, hogy milyen jót verekedett az egyik sikátorban, amikor Lily besétált a nappaliba és egy meggondolatlan megjegyzéssel darabjaira törte a fiú hazugságaiból épített búrát. Will duzzogva, vérben forgó szemekkel lökte el az útjából a fiatal Árnyvadászt, hogy a lehető leghamarabb a szobájába mehessen, de Lily elveszítve az egyensúlyát és nekiesett egy porcelánvázának, ami pillanatokon belül darabjaira hullott. Az eltévedt szilánkok megsebezték a lány alkarját, és bár Will szemeiben tisztán látszott, hogy megbánta, amit tett, egy mély lélegzetvétel után megfordult és felsétált a lépcsőn.

- Nagyon rosszul viseli – motyogta a lány. Egy pillanatra becsukta a szemeit, és széttárva a karjait elterült a fehér lepedőn, míg Jem visszatette a képet oda, ahonnan elvette. Azt kívánta, bárcsak minden olyan egyszerű lett volna, mint kiskorukban, bár semmi kétség, azokat az időket is borzalmasan nehéznek találták abban a percben, amikor megélték őket, így talán a mellkasára nehezedő szomorúság akkor sem lett volna sokkalta könnyebb. Egy hétre rá, hogy a kép elkészült, Will lelökte Lilyt a lépcsőről, miközben két karddal az erejüket fitogtatták.

- Tudod, hogy szereti az apró kis titkait, ahogy azt is, hogy téged jobban szeret náluk – válaszolta Jem, mire a lány kinyitotta a szemeit, és az egész testével a fiú irányába fordult. Természetesen tisztában volt vele, hogy Will mennyire szerette, ahogy azzal is, hogy hozzá hasonlóan a fiú is képes lett volna az életét áldozni az ő boldogságáért, csakhogy az utóbbi időben egyre többször kellett emlékeztetnie magát erre. Gyakrabban, mint korábban bármikor.

- Mindegy, inkább beszéljünk rólad. Hogy vagy? – Lily a könyökeire támaszkodva mustrálta Jemet. Megpróbálta magára ölteni a lehető legkíváncsibb tekintetét, ami ezúttal egyáltalán nem esett nehezére. Tényleg érdekelte a másik, hiszen egy volt a legjobb barátai közül, ha nem ténylegesen a legjobb. - Mostanában különösen viselkedsz, és ostoba vagy, ha azt hiszed, ezt bárki is figyelmen kívül hagyta. Még Gideonnak is feltűnt, pedig három napja, hogy beköltözött – csacsogta, amire a másik egy hangos horkantással reagált.

- Jól.

   Lily magasba emelte az egyik szépen szedett szemöldökét, mialatt enyhén elnyitotta, majd összezárta az ajkait, ugyanis valahányszor kinyögte volna, ami a szívét nyomta Jem arckifejezése óvatosságra intette. Volt a szemeiben valami… valami megfoghatatlan.

  Végül mégsem tudott csöndben maradni, az agya hiába ellenkezett sikoltozva. "Hisz ő csupán Jem." A mindig kedves, mindig egyenes legjobb barátja.

- Beszélek Cecilyvel, ha elmondod, miben mesterkedsz – alkudozott az arcán egy széles mosollyal, így ezúttal a fiún volt a sor. Az ő szemöldökei szöktek a homloka közepére. - Azt hiszed, beveszem, hogy legutóbb a yin fen miatt késtél? Két napja még háromnegyedéig volt a dobozod.

  Jem kényszeredett köhögések közepette próbálta kipréselni a szemgödreiből a bennük felgyülemlett könnycseppeket. A tüdeje visítozva kapkodott levegő után, ahogy ökölbe szorítva a tenyereit a szája elé emelte az egyiket.  Mintha csak félrenyelt volna.

- Próbálok nem fennakadni azon, hogy turkáltál a cuccaim között – válaszolta összeszűkített szemekkel. Nem volt különösebben mérges, sem feldúlt, inkább csak kíváncsi, hiszen a barátai korábban még sohasem használták ki, hogy nem zárja kulcsra a szobáját.

- Jól is teszed – válaszolta a lány, miközben ülésbe tornázva magát, a bal kezével elnyúlt a fiú mellkasa mellett és kinyitotta az éjjeliszekrényének legfelső fiókját. - Ugyanis ezért kutakodtam. – Óvatosan, nagy odafigyeléssel emelte ki a világoskék papírba csomagolt ajándékot a fiókban lapuló, temérdeknyi kacat közül, amit aztán egy szemérmes puszi kíséretében átnyújtott a hitetlenkedő fiúnak. - Tudom, az utóbbi hetek mindenki számára borzalmasak voltak, de nem feledkeztem meg rólad – motyogta, miközben kényelmesen elhelyezkedett az Árnyvadász jobbján.

  Jem izgatottan tépte darabjaira az egyszínű csomagolást, ami egy újabb, színes papírba bujtatott könyvet rejtett, tele ókori, kínai kottákkal. A lány egy közeli antikváriumban talált rá alig huszonnégy órával korábban, amikor Sophie és ő bevásároltak az aznapi, különleges vacsorához.

- Ez pontosan… - kezdte a fiú, ám a szavak a torkán akadtak, így a lány kénytelen volt befejezni helyette a félben hagyott mondatot:

- Olyan, mint a csodadobozod. Igen, tudom. Nem kell megköszönni – nevetett a fiú kínai mintás ládikájára gondolva, amiben Jem az éltben maradásához szükséges, cukros illatú port tartotta. Abban a pillanatban, hogy megpillantotta a borítóra rajzolt képeket, melyeket később ténylegesen összevetett az eredetiekkel, egy szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy jól döntött, amikor megvette.

   Az Árnyvadász fiú tekintete elködösödött, ahogy felidézte az édesanyjáról maradt utolsó, megfakult emlékeit. A nő kedves mosolyát és sötét íriszeit, melyeket magába kebeleztek a pupillái. A hangját. Ke Wen Yu-nak csodálatos hangja volt. Nem telt el nap anélkül, hogy az ebédhez sütött sütemények elkészítése közben ne dudorászott volna.

  A fiú kihúzva magát, letörölt az arcáról egy kósza könnycseppet.

- Sajnálom. Én csak… úgy érzem, nem mondhatom el senkinek – suttogta az emlékektől elmélyülő, rekedtes hangján, ezzel visszatérve az eredeti témához: Cecilyhez és Lily esetlen faggatózásához.

  A lány rádöntve a fejét Jem vállára, magába szívta a nephil ruhájának jellegzetes, gyógyszeres illatát, ezzel időt nyerve önmagának. Még soha azelőtt nem jöttek olyan nehezen a szavak, mint akkor.

- Mióta van bármi is, amit ne értenénk meg, ha rólad van szó? – kérdezte végül, mialatt pár lusta pislogás után végleg lecsukta a szemeit.

  A lány ujjai a nyakában pihenő, kicsiny követ simogatták, ahogy az utóbbi időben mindig, valahányszor megfordult a fejében, hogy talán már rég vissza kellett volna adnia Magnusnak.

- Csak beszélj Cecilyvel! Kérlek – könyörgött a fiú, és a lány hátrahőkölt a fejében visszhangzó, erőteljes szavaktól.

  Jem a kezébe véve a takaróra fektetett pálcáját és a születésnapjára kapott könyvet, felállt és anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is visszanézett volna, elsétált a résnyire nyitva felejtett bejárati ajtóig.

- Még nem végeztünk! – kiáltott utána a fiatal Penhallow lány, még mielőtt az enyhén vágott szemű fiú eltűnhetett volna a fából készült nyílászáró mögött.

- Tudom.

 Emily hosszú perceken keresztül bámulta a fehérre mázolt ajtót mielőtt ténylegesen felállt volna az ágyáról és a fürdőszobai szekrényhez sétálva, előkereste volna a hajszárítóját. A gép hangjának emléke elfedett minden mást, és bár hosszú idő után végre teljesen egyedül lehetett volna a fejében, Jem szavai nem hagyták nyugodni. Ő is ugyanúgy aggódott Cecy miatt, mint a fiú, ha nem jobban. Épp ezért, amint minden egyes összecsomósodott tincsét rendbe szedte, felvett magára egy kinyúlt kardigánt és – a reggeli terveivel ellentétben – maga mögött hagyta a szobáját.

  Már messziről hallotta a lány gondolatait, ezért egy ajtóval az edzőterem előtt lefékezett és a falnak döntötte a fejét, hogy pár mély lélegzetvételt követően megpróbálja kizárni a depresszív mondatfoszlányokat; sikertelenül. Azok percekkel később is épp oly intenzívek voltak, mint az elején.

- Szia – köszönt végül, amikor lenyomta az egyik ezüstösen csillogó, frissen porolt kilincset. Cecily azonnal felé fordult, jóllehet a jobb kezében pihenő dobócsillagot ennek ellenére is elengedte, ami így egy fél centivel elkerülte a céltábla közepén éktelenkedő tízest.

- Szia. Azt hittem, még egy órán keresztül senkinek sem kell a terem – szabadkozott a fiatal lány, miközben elsétált a falba állított fegyvereiért, és azokért, amik a földre hullottak, amint nekicsapódtak a táblát körülölelő fémnek.

- Nem a terem miatt jöttem – válaszolta a másik. Lily a keretnek dőlve nézte, ahogy a legfiatalabb Herondale az átellenben pihenő asztalhoz sétálva nekilátott megtisztogatni a csillag alakú pengéket. A mozdulatai kapkodóak voltak, jóllehet valamilyen csoda folytán egyszer sem vágta meg magát.

- Nem fogok beszélni róla, és jobban jársz, ha meg sem próbálsz belenézni a gondolataimba – fenyegetőzött az ifjú Árnyvadász dühös tekintetét a betolakodóra szegezve, hogy az minden egyes szót leolvashasson a szájáról.

   Jem kivételével az Intézet összes lakója úgy tudta, hogy az elmúlt napokban sikerült tökéletesre fejlesztenie a szájról olvasást, ahogy egyesek már abban is biztosak voltak, hogy szépen lassan legyőzi majd a nyaklánc mágiáját. Lily pedig egy másodpercig sem ellenkezett, hagyta, hogy elhitessék magukkal, amiben már az első kínos eset óta reménykedtek: hogy az ékszer erején felül lehet kerekedni.

- Eszembe sem jutott – szabadkozott felemelt kezekkel, miközben közelebb lépett a fegyvereit tisztogató lányhoz. Ahogy helyet foglalt az asztal tetején, előhalászott a kardigánja zsebéből egy apró, csíkozott lapot és egy szénfekete íróeszközt. - Hoztam papírt és ceruzát.

  Cecy ezen elnevette magát.

- Hogy megmutathasd Willéknek? Kizárt! – replikázta felvágott nyelvvel, mialatt a fiók mélyére száműzte az éles pengéket. A hibridtámadás óta a bátyja számtalan alkalommal megpróbált már beszélni a fejével. Először agresszívan, a testi erejét fegyverként használva sarokba szorította őt a saját szobájában. Később alkudozva kérlelte, nem edzhetnének-e együtt. Legutóbb pedig a halott nővérükről mesélt történetekkel próbálta érzelmileg kizsarolni belőle a lelkét nyomasztó vallomást.

- Hogy utána elégethessük a kertben – válaszolta Lily. Beszéd közben megtámaszkodott az asztal lapjának legszélén, hogy közelebb hajolva a lányhoz elmesélje neki a továbblépés ezen praktikájának eredetét. - Még Párizsban tanultam – kezdte, és ahogy beszélt, szinte önmaga előtt látta egykori legjobb barátnője vörös loboncát, amit minduntalan táncra kért a francia szél, valahányszor izgatottságában ugrálva lépkedett Párizs utcáin. - A nevelőszüleim kegyetlenek voltak. Egyszer megütöttek, mert elfelejtettem időpontot kérni a fodrásztól, pedig másnap anya hivatalos volt egy kisebb munkahelyi buliba. Chloe, az akkori legjobb barátnőm észrevette a foltokat, de hiába kérdezgetett, sosem válaszoltam egyetlen kérdésére sem. Végül leíratta velem, és elégettük a szobájában.

   Emily tekintete elködösödött, míg az ajkai egy önkénytelen mosolyban teljesedtek ki. Annak dacára, hogy Chloe őrültnek nevezte, amikor a legnagyobb szüksége lett volna a támogatására, hirtelen azon kapta magát, hogy szívesen beült volna vele egy hangulatos kávézóba, hogy elmesélje neki az elmúlt hónapok felkavaró történéseit.

  Ám Cecily elutasító gondolatai kegyetlenül utat törtek maguknak, elűzve ezzel a sajátjait.

- Most sajnálnom kéne? Még csak nem is az igazi szüleid voltak, és alig egy évet laktál velük. A legtöbb rossz emléked még csak meg sem történt. Gabriel viszont tényleg halott – replikázta felvágott nyelvvel, miközben erőteljesen a helyére csapta az asztal rozoga fiókját. Az ingatag szerkezet recsegve adta meg magát a lány akaratának, miközben a benne lapuló rongyok és fegyverek a földre hullottak, a fiók alját képező farostlemezzel együtt.

  Lily egy könnyed mozdulattal leugrott az asztal tetejéről és leguggolt a dobócsillagokat gyűjtögető lány mellé.

- Élete utolsó perceiben szembeszállt az apjával. Ez hatalmas dolog – vigasztalta Cecilyt ugyanazzal, amivel Gabriel sírja felé magasodva önmagát is. Egykori barátja abban a tudatban hagyta el őket, hogy kiállt a saját döntése mellett. Ennél többet egyetlen elnyomásban élő nephilnek sem kívánhatott volna.

- Nem érdekel! – csattant fel a másik, aki egy heves karlendítésnek köszönhetően belekapott az egyik pengébe, ezzel felszakítva egyet az alkarját elcsúfító sebhelyek közül. A végzetes éjszaka óta egyetlen egyszer sem használt iratze rúnát, vagy úgy összességében bármiféle angyali jelet.

  Emily szólásra nyitotta az ajkait, jóllehet végül semmit sem mondott, hisz pontosan tudta, Cecy miért nem akarta a karjára vésni a fekete csíkokat: Gabriel volt az utolsó, aki rúnákat rajzolt a testére.

- Nem akartam, hogy megküzdjön vele, én azt akartam, hogy mellettem legyen.

  A lány szipogva kapkodta a levegőt, így Lily a hátára csúsztatta az egyik kezét, mintha ezzel leemelhetett volna akár egyetlen féltonnás súlyt is a másik lelkéről.

- Biztos vagyok benne, hogy ő is veled akart maradni – nyugtatgatta, miközben az asztal tetejére tette a törött fiók nagyobb darabkáit, és annak tartalmát.

  Cecily a bejárat felé fordulva nekidőlt az asztal egyik masszív lábának, majd a térdeire görnyedve a tenyereibe temette az arcát. A teste megrázkódott, ahogy kiadta magából a felgyülemlett sértettséget, és mindazt a keserűséget, ami a fiú döntése miatt keletkezett a szívében. S csupán akkor nézett fel, amikor Lily bevackolva magát mellé, finoman az övéhez döntötte a vállát.

- Tudom – suttogta Cecy szomorúan. Az ajkai megremegtek, valahányszor kimondott egy újabb szót. - Csak a becsülete fontosabb volt. Will Herondale a bátyám. Az ilyesmi már rég nem számít újdonságnak – legyintett, majd ismételten a térdeire hajtotta a fejét.

  Lily elhúzott szájjal bámulta a bejárati ajtót, úgy próbálta rendszerezni a légzését, ugyanis a mellette gubbasztó lány keserű érzései kiűztek belőle minden pozitivitást.

- Fiatal vagy – suttogta végül, lehunyt szemeivel a saját szavaira összpontosítva. - Előtted az egész élet. Hidd el, egyszer újra szerelmes leszel, és az is ugyanolyan gyönyörű és fájdalmas lesz, mint amilyen ez is volt.

  Cecily erre felkapta a fejét. A szemei megduzzadtak a sírástól, a bőrét pedig ellepték a csillogó csíkok, melyeket a könnyei hagytak önmaguk után, ám ebből Lily semmit sem látott. Addig fel sem eszmélt igazán, amíg Cecily a vállára nem döntötte a fejét.

- Hiányzik – szipogta az orrát törölgetve. - Borzalmasan hiányzik. Mintha egy lyuk lenne a mellkasomban.

  Emily jól ismerte azt a megfoghatatlan, ám kétség kívül létező ürességet, amiről a lány beszélt. Ő is ugyanezt a leírhatatlan űrt érezte, amikor megpillantotta Charlotte holttestét a Penhallow birtok konyhájának padlóján, mellette a nő mozdulatlan szívével. Mintha egy része vele együtt olvadt volna bele a sötétségbe.

- Ssh. Minden rendben lesz. Ígérem – suttogta, miközben az ölelésébe zárta a lányt. Az ujjai Cecy hajával játszadoztak. Úgy nyugtatgatta, ahogy Will őt, valahányszor rémálmok gyötörték.

- Hogyan ígérhetsz ilyesmit?

  Lily erre már nem felelt, mert tudta, a válasza csak még inkább feldúlta volna a fiatal Herondalet. Helyette kicsúszott a másik öleléséből és felállt, a kezeivel Cecilyt is magával rántva.

- Gyere! Sétáljunk – kérlelte, miközben kimért lépteivel elindult a kétszárnyas ajtó felé. - Hozd a ceruzát is!

   Cecily sebtében szoros copfba kötötte sötét tincseit, majd zsebre vágva a ceruzát és a mellette pihenő, kissé gyűrött papírdarabot, Lily után sietett, aki csupán a lépcsősor tetején várta be.

- Még mindig nem hiszek benne, hogy ez segíteni fog – kotnyeleskedett, holott mindketten tudták, hogy már eszében sem volt visszafordulni.

- Nincs mit vesztened, vagy tévedek? – kérdezte Lily, miközben a hátsó ajtón keresztül kiléptek az udvarra. A platánfákkal körbekerített, virágtalan gyep pontosan olyan volt, mint ahogyan az Emily emlékeiben élt, pedig már több éve, hogy utoljára erre járt, ha nem vette figyelembe a legutóbbi alkalmat, amikor Will és ő leugrottak az Intézet tetejéről, hogy megkereshessék a híd alatt élő Halálmadarat.

- Mindig van mit veszíteni – válaszolta a fiatalabb Árnyvadász, mialatt elértek az egyik terebélyes növény árnyékába. Ott aztán kényelmesen helyet foglaltak, kiélvezve a novemberben ritka, lagymatag, napsütéses időjárást.

- Ez csak annyit tesz, hogy mindig van valami, amiért megéri kitartani – replikázta Lily, és hagyta, hogy Cecy az ölébe véve a papírt és a ceruzát, egy erélyes bólintást követően kiadja magából minden, addig eltemetett fájdalmát.