1. fejezet

Sziasztok :)

Először is, nagyon-nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez kapott pipákat és kommenteket. Remélem ezúttal sem féltek majd kinyilvánítani a véleményeiteket! Jöhet hideg, meleg. A lényeg, hogy normális stílusban hozzátok a tudtomra, amennyiben kivetnivalót találtatok a fejezetben (tekintve, hogy milyen régen írtam már a kedvenc Árnyvadászaimmal, és milyen régen olvastam róluk nem kizárt, hogy becsúszhat egy-egy tartalmi hiba).
Ebben a fejezetben minden átértékelődik, ráadásul a megszokott, baráti, csipkelődő hangulat is a háttérbe szorul, hiszen többen meghaltak a hibridek elleni harcban, ezt nem hagyhattam figyelmen kívül a szálak kialakítása közben.
Végül, de nem utolsó sorban: kinek hogyan telnek az első hetek? Könnyebb, vagy nehezebb, mint amire számítottatok/emlékeztetek? Én egy kicsit elcsúsztam, ami a szabadidőt, írással töltött időt illeti, de remélhetőleg az ősz végére ismételten a kezemben tartom majd a gyeplőt.
Nagyon szeretlek titeket! Az esetleges helyesírási, fogalmazási hibákért pedig már most elnézést kérek. Megpróbáltam mindent kijavítani :)
Jó olvasást!

Millio puszi Xx
szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Egy új élet hajnalán

   Jem kissé ziláltan, a pálcájára támaszkodva lépte át a Tanácsterem ajtaját, ami azonnal szemet szúrt az átellenben emelt fal sarkában várakozó, nyúzott Árnyvadászoknak. Épp ezért a fiú egy másodpercig sem tétovázott, azon nyomban elindult a barátai felé.

- Mit gondolsz? Hallani akarom, hol voltál eddig? – Lily összefont karokkal, lassan és kimérten fordult az újonnan érkező felé, aki időközben már a falnak dőlve méregette a barna hajú lány vonásait. A sokak számára láthatatlan jeleket kereste; valamit, ami megváltozott, mióta legutoljára ebben a teremben járt, mégsem talált semmit. Emily olyan volt, mint mindig. Kimért, mégis eleven, visszafogott, mégis szenvedélyes.

- Nem hiszem – válaszolta végül, és miközben beszélt gondolatban újra és újra elismételte a szavait, ezzel gondosan ügyelve rá, hogy a lány még véletlenül se láthasson be a titkai köré emelt ódon betonfal mögé. Már egy teljes hete, hogy Magnus Bane visszarángatta Lilyt a halál tornácáról, de még senkinek sem sikerült teljes egészében hozzászoknia az új helyzethez. A lány, hála a nyakában díszelgő ametiszt nyakláncnak, belelátott a gondolataikba, ez pedig mindenkit megviselt.

- Én viszont szívesen meghallgatnám, mit csináltál eddig. Lily és én már egy órája végeztünk. – Will a képzeletbeli óráját nézegetve, összeráncolt homlokkal fordult a barátja felé, aki megrántva a vállait, a tekintetét a magas pódium előtt ácsorgó, alacsony lányra szegezte. Cecily térdei remegtek az idegességtől, mialatt a tenyereiből a földre hullott egy-egy kövér vércsepp.

- Hogyan szerzett tudomást a hibridek támadásáról? – kérdezte az arany rúnákkal díszített palástot viselő, színes bőrű férfi. A hangja olyan volt, akár egy roboté, mellőzött minden érzelmet; nem volt dühös, amiért a lány megpróbálta elhallgatni az igazságot, de nem is örült különösebben.

  Cecily orcáján patakokban folytak végig a langyos könnycseppek, pont úgy, ahogy az elmúlt napok mindegyikén, valahányszor eszébe juttatták azt a bizonyos éjszakát, amikor elveszítette Gabrielt. Ezt látva Will tenyerei önkénytelen ökölbe szorultak.

- Épp Gabriellel voltam, amikor az apja és az Inkvizítor eldöntötték a végső időpontot. Nem tudták, hogy hallottuk őket – nyögte elkínzottan, miközben fél térdre rogyva ismételten rámarkolt a Végzet Kardjának éles pengéjére.

   Lily kapkodva szedte a levegőt, de mintha senki észre sem vette volna, hogy zihált. Egyedül Jem fordult a lány felé, holott a többiek is ugyanúgy tisztában volt vele, hogy Emily pár hete már átélte mindezt, ahogy azzal is, hogy a látottak bizonyára felszínre hozták a lelke mélyén szunnyadó, keserű emlékeket. Az ázsiai fiú, hogy lelket öntsön belé, látatlanban a lány vállára csúsztatta a bal tenyerét.

- Maguk kértek segítséget az Alvilágiaktól? – Cecily szipogva bólintott, hol fel, hol jobbra; össze-vissza. A zavart választ pedig egy újabb fájdalomhullám követte. A Végzet Kardja ezúttal sem díjazta a nyakatekert igazságot. Soha, egyetlen Árnyvadász sem tudta megtéveszteni anélkül, hogy azzal ne okozott volna fájdalmat önmagának.

  Will akaratán kívül előre lépett egyet, jóllehet Lily azonnal visszarántotta, ezzel megmentve a fiút egy ostoba cselekedet szörnyű következményeitől. A Tanács új vezetője ugyanis nem tűrte olyan jól az engedetlenséget, mint az előző. A fiatal Herondale elkerekedett szemekkel mustrálta a kezeit ott, ahol a lány körmei apró, félhold alakú mintákat vájtak a bőrébe. Mérgesen rázta le magáról Emily féltő tenyereit, hogy ezt követően könnyedén elléphessen mellőle, mintha a távolság megvédhette volna a féltve dédelgetett gondolatait.

- Igen – válaszolta Cecily ezúttal kimérten. A háta mögött lezajló néma vita zörejei úgy tűnt, kellőképp lenyugtatták.

   A Tanács ideiglenes vezetője megköszörülte a torkát, majd megkérte Cecilyt, hogy helyezze vissza a Kardot ugyanarra a zöld selyempárnára, amelyről alig fél órája elvette. Ezután néma csönd telepedett a teremre.

- A város keleti részén. – Jem megvakarta a tarkóját, de egész idő alatt Will szemeibe nézett, miközben beszélt. A fiú hangja kimért volt, mellőzött minden idegességet, holott még sohasem füllentett hatalmasabbat. - Szükségem volt egy újabb adag yin fen-re. Az elmúlt napokban fel kellett hagynom a mértékletességgel, így hamarabb elfogyott.

  A fiú tisztában volt vele, hogy gyávaság volt a részéről arra az összecsapásra hivatkozni, amiben Charlotte az életét vesztette, de reménykedett benne, hogy a nő megértette volna; hogy a barátai egyszer majd megértik, miért tette.

  Percekkel később a Tanács új tanút hivatott a pódium elé.

- James Carstairs, kérem, nyújtsa ki a kezeit. – Jem tenyereinek apró ráncaiban megültek az izzadságcseppek, amiket a fiú kelletlenül törölt bele a nadrágjába, még mielőtt teljesítette volna a számára ismeretlen Árnyvadász kérését. Bárhogy is próbálkozott, képtelen volt nevet párosítani a barna bőrű, enyhén őszes férfihoz, akinek a hangja még mindig azon a jellegzetes, gépies akkordsíkon mozgott. - Ön is részt vett a hibridek ellen vívott könyörtelen harcban. Hogyan szerzett tudomást az összecsapásról? – Jem egy másodpercig habozott. A létező legtisztább és legigazabb emlékeit kereste.

- Az erdő szélén álló Penhallow birtokon voltam a barátaimmal, amikor egyszer csak betörték az ablakokat és megtámadtak minket. – A fiú összeszorította az ajkait, és legyőzte a zsigereiben ébredező késztetést, hogy a háta mögött várakozó barátaira nézzen. Tisztában volt vele, hogy őt figyelték, hisz Lily és Will még sohasem hallották az ő verzióját. Nem tudták, miket látott, még mielőtt rájuk találtak volna az idrisi erdő szélén. - Azelőtt sosem láttam hozzájuk hasonló szörnyeket – tette hozzá sietősen, mintha csupán abban a pillanatban jutott volna az eszébe ez a jelentéktelen kis apróság, holott már napok óta ezekkel a lelketlen szörnyekkel kelt, és hajtotta álomra a fejét.

- Ön a szemtanúja volt Charlotte Branwell halálának? – jött az újabb kérdés, amit ismételten néma csönd követett. A fiú megpróbált falakat emelni az emlékképek köré, hogy ezzel megóvja Lilyt, ám ez nehezebb feladatnak tűnt, mint azt képzelte. A halántéka mentén vékony csíkokban hullott alá az izzadság.

- Mire leértem az emeletről, Charlotte már halott volt – suttogta. A kimondott szavaktól mintha elnehezedtek volna a végtagjai, a karja megremegett a Kard súlya alatt. - Az egyik bestia kitépte a szívét, már nem tudtam megmenteni.

  Jem lehajtott fejjel, mély lélegzetvételek közepette próbálta helyre tenni a gondolatait, de a felidézett emlékképekkel mindössze annyit ért el, hogy a torkában éktelenkedő gombóc a kétszeresére, háromszorosára nőtt.

- Mit tett ezután? – kíváncsiskodott egy vékony, vörös hajú nő közvetlenül az őszülő férfi jobbján. A fiú összeszorított ajkakkal kutatott az elméjében, valami hihető, valami kézzelfogható után, ami elegendő információhoz juttathatta a Tanácsot anélkül, hogy leleplezték volna Magnus varázslatát. Ha bárki gyanút fogott volna, kénytelen lett volna elmesélni az egész történetet, beleértve a Fehér Könyv ellopását és a törvényen kívüli igézet használatát is, amibe Emily kis híján belehalt.

- Meg akartam ölni, de egy másik hibrid az utamba állt. A sokk miatt felkészületlenül ért a támadása, így amikor meglendítette a kezét, nekicsapódtam a bejárati ajtónak. Kint folytattuk a harcot – válaszolta, minimális szünetet hagyva minden egyes kereknek tűnő kijelentés után.

- Tudja, hogyan alkották meg ezeket a fenevadakat? – Jem vett egy mély lélegzetet, majd a Tanács vezetőjének jéghideg szemibe nézve megrázta a fejét.

  A fiú testében szerteáramló fájdalom eleinte tompa volt, mintha érzéstelenítőbe mártott, vékony pengéket szúrtak volna a körmei alá. Az első másodpercekben nem érzett semmit, de ahogy fokozatosan eltűnt a szer hatása, minden felerősödött. Fél térdre rogyva kapkodta a levegőt.

- Tudomásom szerint kivéreztetés útján keresztezték a vámpír és vérfarkas géneket – nyögte nagy nehezen, amikor a háta mögött ismételten mozgolódni kezdtek a barátai. Az Árnyvadász azonban nem nézett hátra, így nem láthatta, ahogy Will kirántva a karját Lily szorításából kisétált a teremből. A lány az alsó ajkát harapdálva ült le az egyik kényelmetlen padra, majd az arcát a tenyereibe temetve, némán hallgatta Jem soron következő, őszinte válaszát.

- Ki?

  A hatalmas, kétszárnyas ajtó nyikorogva zárult be a fiú szertelen léptei mögött, de mintha senki észre sem vette volna, mindenki a pódium előtt térdelő fiút figyelte, pedig mind tudták, mi következett. Az áruló személyazonossága nyílt titok volt mind az Alvilágiak, mind az Árnyvadászok körében.

- Benedict Lightwood, akinek egy Reid Garwin nevű boszorkánymester segített – hangzott a válasz. Páran visszafojtott lélegzettel figyelték, ahogy az ifjú Carstairs függőlegesbe tornázva magát, farkasszemet nézett a fölé magasodó nephillel.

- Miért tett volna ilyesmit? – kérdezte, és ökölbe szorított tenyerét a pódiumon pihentetve összepréselte amúgy is vékony ajkait. A férfi halántékán éktelenkedő, bőszen lüktető ér a kétszeresére duzzadt, így a bőrén megjelenő verejtékcseppek kénytelenek voltak új útvonalat keresni. A feszült légkörben szinte pattogtak az elektronok.

- Az elmúlt két napban utánanéztünk mindennek a levéltár Reparáció részlegén. – Valahányszor egy Alvilági vagy egy mondén a törvény megszegésével vádolt egy Árnyvadászt, a Reparáció segítségével jelenthette mindezt a nephilek Tanácsának. Ezt minden egyes alkalommal egy viszonylag gyors tárgyalás követte, amiben rendszerint a szóban forgó Árnyvadásznak kedveztek. Ha a vádlott mégis bűnösnek bizonyult, az Alvilágit anyagilag kárpótolták; erre az elmúlt háromszáz évben mindössze kétszer esett példa. - Garwin azzal vádolta Adrien Whitelaw apját, hogy kegyetlenül kivégezte a szüleit, akik nem mellesleg ártatlanok voltak.

  Jem hangja elcsuklott az utolsó szónál, és bár a vallatója árgus szemekkel figyelte, ő a csuklójára rajzolt fekete rúnát tanulmányozta. Kijelenteni, hogy évekkel korábban a Tanács hibázott, éppúgy árulásnak számított, mint az Inkvizítor meggyilkolása.

  A jelenlévők néma csöndben, kővé válva várták a heves reakciót, az mégsem érkezett. Abraham Nightsky fanyar mosollyal folytatta:

- Találkozott már valaha a szóban forgó Alvilágival? – Jem meghökkenve emelte a férfira a tekintetét. Az ajkai többször is elnyíltak, mielőtt ténylegesen megszólalt volna, s közben azon gondolkozott, vajon az idős férfi jelen volt-e a szóban forgó tárgyaláson. Tudta, hogy a társuk tényleg vétkezett? Ha igen, miért nem tett ellene? Vajon a legtöbb Árnyvadászhoz hasonlóan ő is megvetette mindazokat, akik velük ellentétben nem Raziel leszármazottai voltak?

- Régebben többször is megfordult a Phantom Caféban. Nem tartom kizártnak – válaszolta gyorsan, önmagához hűen csöndben és diplomatikusan. Willel ellentétben, aki biztos volt abban, hogy már találkozott a fickóval, ő nem tudta volna teljes vállszélességgel kijelenteni, hogy annak idején látta Reid Garwint a természetfeletti bár vendégei között. Ha így is volt, ott és akkor nem tulajdonított túl nagy figyelmet a szőke boszorkánymesternek. Talán épp parabataija adósságait rendezte, mint mindig, valahányszor átlépett a Phantom Café fémes bejáratán.

- Egyetért a nézeteivel?

  A terem kétszárnyas ajtaja ismételten nekivágódott az egyszínű falnak. A festék piciny darabokban hullott a padlóra, akárcsak azon a végzetes estén, amikor a hibridek megtámadták Alicante lakóit. Emily szörnyülködve futtatta végig a tekintetét a betolakodókon, majd kiengedve a tüdejéből a benne rekedt levegőt, megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy az alacsony Gideon Lightwood mellett egy sértődött és pimasz Herondale lépkedett. A fiatalabb fiú szúrós szemmel nézte a másikat, miközben a tenyerével a bal fülcimpáját simogatta, mintha a szőke Árnyvadász a fülénél fogva ráncigálta volna vissza az épület másik végéből.

  Lily elnyelve egy apró kacajt a mellkasa elé emelte az egyik kezét, így köszöntve a jövevényeket, ezt követően megpaskolta a mellette tátongó üres helyeket, és tényleges mosolyra húzta az ajkait.

   A Tanács vezetője megismételte a kérdését.

- Ne… - Jem lábai megremegtek, ahogy megpróbált egyenes választ adni a fölé magasodó nephilnek. A fájdalom, akár festék a kristálytiszta víztükrön, másodpercek alatt szétterjedt a szervezetében, miközben a szemgödrében gyémánt színű könnyek gyűltek az erőlködéstől. S bár az ujjai ezúttal nem szorítottak rá a Végzet Kardjára, a korábbi sebhelyek könyörtelenül tovább szakadtak, így a fiatal Árnyvadász vére kövér cseppekben hullott a padlóra. Jem nyöszörögve fogalmazta át a mondanivalóját: - A módszereivel nem.

- Ezzel arra akar célozni, hogy Garwin szülei ártatlanok voltak, és Adrien apja megérdemelné a halált?

  A terem újfent elcsendesedett, ám a némaságot ezúttal a legapróbb neszezések sem szüntették meg, mintha az épület köré egy áttetsző búrát emeltek volna az égiek. Jem hol jobbra, hol balra fordította a fejét, mindezt addig ismételgetve, míg végül a tekintete megakadt egy középmagas, barna hajú fiún, aki a falnak dőlve, karba font karokkal mustrálta a kivallatást. A vonásaiban megülő szomorúság elképzelhetetlen félelemmel keveredett. Le sem tagadhatta, mennyire szerette a harcban súlyosan megsérült apját.

- Senki sem érdemel halált – válaszolta, jóllehet egy pillanatra sem vette le a szemét a fiúról. Adrien szája megremegett, miközben egy apró biccentéssel Jem tudtára adta őszinte háláját. Az ifjú Carstairs az elmúlt években megtanulta kizárni a fájó emlékeket, a fiú arca mégis feltépte a gyermekkori sebeit. A jelen mintha megfagyott volna, a múlt átvette az uralmat az elméje felett. Szinte önmaga előtt látta halott édesapja élettelen testét, ahogy kővé vált szemeivel az édesanyját bámulta, miközben a kezeivel a nő felé nyúlva képtelen volt elérni a megbarnult vértócsa szélét.

  Megrázta a fejét. Keserű szájízzel fordult vissza a pódium felé.

- Hogyan jutottak át a hibridek az Alicantét védő démontornyokon? – A két, felhőkarcolóra emlékeztető éjszínű torony már azóta védelmezte a várost, hogy az eszét tudta, és még annál is régebben. Minden gyermeknek azt tanították, hogy bevehetetlenek, ráadásul a dadusa is mindig ezzel nyugtatgatta, valahányszor a szülei Idrisbe utaztak.

- Fogalmam sincs. Benedictnek valahogy sikerült kijátszania a város védelmét – válaszolta. A hangja halk volt, szinte már érzelmek nélküli, de valójában rengeteg különféle érzés keveredett benne. A hitetlenkedés, a félelem, a kíváncsiság. Ki akarta deríteni, miként zúzták porrá a védelmüket, hogy legközelebb semmiképp se fordulhasson elő. Mert az, hogy a hibridek visszavonulót fújtak, nem jelentett egyet a halálukkal. Csupán rejtőzködtek.

- Jelen volt Benedict halálánál?

- Nem.

  Lily térdei egymásnak koccantak, ahogy addig karba font kezeit a combjaira ejtette. Bár minden egyes Árnyvadász tisztában volt vele, hogy ő ölte meg Benedictet, a lelke nem lett könnyebb, a bűntudat ugyanúgy mardosta, mint az első másodpercekben, amikor még Cecily sem igazán fogta fel a történteket. A lány lélegzetvisszafojtva nézett önmaga elé, miközben szüntelen az egyenletes légzésre fókuszált. Be és ki. Be és ki. A hangok mégsem tűntek el, mi több, mintha egyre csak erősödtek volna, ahogy Gideon együttérzően a vállára simította kérges tenyerét. 
 Ő tette! Ismételten megölt egy nephilt! 
 Egy hős. 
 Áruló! Mikor lesz már vége? 
 Megmentett minket. 
 Halált érdemel! 
 Emily legszívesebben a füleire tapasztotta volna a tenyereit.

- Egyelőre ennyi. Köszönjük a segítségét. – Jem egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében sétált el a pódium mellé készített állvány elé, amin egy selyem párna várt a Végzet Kardjára. Kimért, monoton mozdulattal tette le a szövetre az éles tárgyat, majd hátat fordítva a Tanácsnak, egy halvány mosolyt küldött a barátai felé. - Gideon Lightwood, kérlek, lépj elő!

  Többen sutyorogva figyelték, ahogy a szőke fiú helyet cserélt Jemmel, és megveregetve a vállát átnyújtott neki egy hófehér vászonzsebkendőt, amibe beletörölhette vérrel szennyezett tenyereit.

- De őt már tegnap is kikérdezték – értetlenkedett Lily, aki Jem kérésére arrébb csúszott, hogy a fiú is leülhessen a kényelmetlen padra. A lány karja így hozzásimult Will fekete dzsekijéhez, miközben a fiú felé fordulva feltett egyet az elméjében keringő kérdésekből. - Ugye nem hiszed, hogy elítélhetik azért, amit az apja tett?

- Csönd legyen! – üvöltötte a sötét bőrű férfi. A szájából apró nyálcseppek kerültek a levegőbe, így Will azon nyomban visszanyelte a saját teóriáját. Esze ágában sem volt ujjat húzni az új vezetővel, még ha az ehhez hasonló felelőtlen cselekedetek a fekete hajú fiú személyiségének alapját képezték is. - Te fiam, szembeszálltál a véreddel, hogy megmentsd az ártatlanokat – kezdte. Lily az alsó ajkát harapdálva, kissé előre dőlve várta a folytatást, mint aki bármelyik pillanatban képes lett volna Gideon és a kiszabott ítélet közé állni, ha szükség lett volna rá. - A helyes döntés sokszor hatalmas áldozatokkal jár, amit te képes voltál meghozni a nephil nép jövőjéért. Legyen így a jövőben is.

  Az Intézet lakói először fel sem fogták, csak hosszúra nyúlt másodpercekkel később, amikor Cecily visszarántva Lilyt, elhűlt tekintettel, lassan és laposakat pislogva ténylegesen rákérdezett.

- Ez most azt jelenti? – A Penhallow lány mosolyogva bólintott, ezt követően visszafordult a hitetlen fiú felé. Gideon gondolatai a teremben várakozó Árnyvadászokéhoz hasonlóan zavaros egyveleget alkottak, így Emily a döbbentségen kívül egyetlen épkézláb mondatot sem tudott kihámozni az elméjéből.

- A Tanács úgy döntött, figyelmen kívül hagyva apád bűnét, a mai naptól fogva te vezeted a londoni Intézetet.

  Gideon tiszteletteljesen, lehajtott fejjel mondott köszönetet, míg a legtöbben hangos tapsolással ünnepelték a megszületett ítéletet. Egyszeriben mintha mindenki a legjobb barátjává vált volna; azok, akik fél perccel korábban még megvetették az apja tettei miatt, elismerő pillantásokat lövelltek felé.

- Köszönöm – hálálkodott, valahányszor megveregették a vállát, amitől a Lily mellett várakozó Will halk kuncogásba kezdett. Már egyáltalán nem neheztelt, amiért a lány kihallgatta a gondolatait, a jókedvét egyedül az elmúlt napokban történt tragédiák árnyékolták be.

- Remélem, ez azt jelenti, hogy feleslegesen pakoltam össze tegnap este – ugratta a fiút, amikor elült a tömeg és végre ők is kijutottak a robosztus épületből. Alicante keskeny utcáin lépkedve a hűvös, novemberi levegő frissen sütött almás pite illatát sodorta a fiatalok felé, akik végül Cecily unszolására megálltak a Tanácsteremtől kétsaroknyira lévő, kicsiny cukrászdánál.

- Az előtt vagy után, hogy eltörtél három gyakorlóbábút az edzőteremben? – kíváncsiskodott az Intézet új vezetője enyhén felhúzott szemöldökeivel. A fiú kérdését hallva Jem és Emily egy mindentudó pillantást váltottak, mint amikor két fél közös titkot őrizgetve szavak nélkül kommunikál egymással. Mind a ketten tisztában voltak vele, hogy Will kivételesen ártatlan volt, és mindössze a húgát védte, aki Gabriel halála óta képtelen volt megálljt parancsolni a dühkitöréseinek.

- Közben. Tudod, többrétű tehetség vagyok. – Will pimasz mosollyal az arcán lépte át a cukrászda küszöbét, majd a kacskaringós csigalépcső felé menetelve meg sem állt a vendéglő legfelső szintjéig, ahonnan páratlan kilátás nyílt a város peremén magasodó, éjszínű tornyokra.

  Miközben az édességekre vártak, Jem gondolatai szüntelen Benedict hibrid katonái körül forogtak. A fiú aggályai pedig az elméje által szépen lassan Emilyre is átragadtak. Mindketten sejtették, hogy a pillanatnyi békesség nem volt több, csupán a megszokott, vihar előtti csend.