Prológus

Sziasztok :)

El sem hiszem, hogy ez a nap is elérkezett, és végre valahára megmutathatom nektek a történet prológusát. Aki olvasta a Halálmadarat, az tudja az előzményeket, akik mégsem, azokat megpróbáltam tájékoztatni, de ha ez mégsem sikerült volna, kérdezzetek bátran, ígérem, mindenre válaszolni fogok.
Kinek hogy telt a nyár? Várjátok már az évkezdést? Kiélveztétek az utolsó napokat? Remélem, hogy igen, és újult erővel kezdetek neki az iskolának!
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki úgy döntött, hogy ad egy esélyt a folytatásnak, remélem elég izgalmas lett a kezdés ahhoz, hogy velem tartsatok a továbbiakban is.
És ha már izgalmak... egy új történetbe kezdtem az I know I am not alone című blogomon. Lesz benne gyilkosság, nyomozás, humor, hiszti és egy szerelmi szál. Ha bárkit érdekel, nézzen be nyugodtan.
Ebből pedig egy fontos információ következik: sajnos a nyáron nem sikerült olyan sok részt megírnom, mint szerettem volna, mindössze két plusz fejezet csücsül a piszkozatok között, így megéri meglesni a Folytatásnál feltüntetett dátumokat. Egyszer ide kerül rész, egyszer a másik blogra... ez az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok jelenleg.
Sajnálom, hogy ilyen sokat szövegeltem.
Jó olvasást!

Millio puszi Xx
szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Prológus

  A temetés napján nem csupán a nephilek gyászoltak, az egész varázsvilág elcsendesült, ezzel méltó emléket állítva elhunyt társaiknak. 
 A vámpírok királynője üveges tekintettel, önmaga elé meredve figyelte a kétszárnyas ajtót, mely közötte, és az Éjszaka többi gyermeke között állt, rendíthetetlen és robosztus. Elgyötört ábrázatát látva bárki megállapíthatta, mennyire elege volt már a folytonos panaszkodásból, az elmúlt napokban ugyanis rengeteg megoldhatatlannak látszó gondja akadt, mint uralkodó. A klánja kétharmada vagy meghalt, vagy a halálán volt, mintha ez egyáltalán lehetséges lett volna. A vámpírság ugyanis gyakorlatban egyet jelentett az örökléttel, ám bármennyire is hihetetlenül hangzott, mindez igencsak megdőlni látszott.

- Hányan maradtunk? – kérdezte egy mélyről jövő sóhaj közepette, miközben kecses karjával a jobb oldalon felhúzott fal irányába bökve, az ujja megállapodott egy szőke hajú fiún. A nő hegyes körme megkarcolta Mathias fekete felsőjének anyagát, ahogy a vámpír egy mély lélegzetet véve kidagasztotta a mellkasát. Igaz, a tüdeje már több évtizede mellőzte az oxigén-dús levegőt, eme mozdulat kényszerűen megmaradt a számára, emlékeztetve egykori emberi mivoltára.

- A klán egy része már a csatamezőn meghalt, páran pedig épp fekete vért hánynak az egyik elkerített szobában - mutatott a háta mögé, majd a szabad kezével végigszántott aranyszínű tincsein. A fivére elvesztése óta először, igazán tehetetlennek érezte magát. - Még sosem láttam hasonlót.

  A nő újabb sóhajtást hallatott, ezúttal valamivel halkabban, ám Mathias vámpírfülének kellő hangerővel.

- Úgy látszik a hibridek harapása másképp hat a fajtánkra, mint a többiekre. Mit tehetnénk értük? – kérdezte Cassandra; a tanácstalanság befészkelte magát a hangjába, amiért mélyen belül mérges volt önmagára. Ő volt a londoni vámpír klán királynője, erősebbnek és határozottabbnak kellett volna lennie, mint bárkinek a fajtájából.

  Mathias ismételten beletúrt a hajába, és jól megráncigálta a hajhagymáit, még mielőtt válaszra nyitotta volna az ajkait. Egy pillanatra sem feledkezett meg a szemkontaktusról.

- Talán ha keresnénk egy boszorkánymestert, vagy egy tünde tárgyat, akkor az meggyógyíthatná őket – válaszolta kimérten, ahogy az egy jó tanácsadóhoz illik. Mathias arca mellőzött minden érzelmet, és ha hívő ember lett volna, valószínűleg áldotta volna az eget, amiért vámpírként már nem ültek ki az arcára az érzelmei. Aggódott a társaiért, akik a családot jelentették a számára, a barátaiért, akik megnevettették a legsötétebb éjszakákon, és a lányért, aki mellett néhanapján igazán embernek érezte magát.

- Az Üvegszív segíthetne – motyogta a királynő, miközben a jobb karját a fejéhez emelve, szelíden a füle mögé tűrt egy nem létező, vörös hajszálat. Mindig ezt csinálta, valahányszor leplezni próbálta a tanácstalanságát.

  Még alig hullott le a fenekéről a tojáshéj, amikor életében először elmesélték neki Bellandra legendáját a reneszánszkori Angliában. A dajkája látó volt, akárcsak a londoni Intézet cselédjei, akik akkor is észrevették a varázslatot, amikor azt erős álca fedte, így hát a történetei igazi gyöngyszemek voltak a kislány számára, akit a szülei szüntelen unalmas nyelvekre és számolni taníttattak az ország legjobb és legdrágább tanáraival. Akkor persze még nem hitt a természetfelettiben, és ez így is maradt egészen addig, amíg megszegve a szabályokat, egy estén ki nem szökött a szobájából és meg nem ölték.

- Az csupán egy Árnyvadász mítosz. Szerintem valami olyat kellene keresnünk, felséges asszony, amit egy maroknyi embernél azért többen láttak – akadékoskodott a nő jobbkeze ezzel visszarángatva Cassandrát a valóságba.

  A távolban hangos dörömbölés ütötte fel a fejét, valaki eltökélten csapkodta a főbejárat kétszárnyas ajtaját, ám engedély hiányában senki sem sietett a segítségére, a vámpírok nem engedték be őt. Cassandra a trón karfájára könyökölve, unalmas tekintettel hallgatta a ritmustalan ütemet. A vállai megfeszültek, ahogy a hívatlan vendégre koncentrálva megpróbálta kitalálni, ki lehetett a zaklató. Az idegen szakadozottan vette a levegőt, türelmetlenségében ide-oda jártak a lábai, mindig pontosan két másodpercet várt a lépések között.

  A nő végül odaszólt az egyik őrének, hogy engedje be a vendéget, de szigorúan megszabta neki, hogy a trónterem küszöbét már nem lépheti át. Ezt követően a bal oldalán ácsorgó, fekete hajú férfi felé fordult.

- Killian, kérlek, menj és keresd meg Magnus Banet, ő az egyetlen boszorkánymester, akiben kellőképp megbízom, és aki valóban tartani fogja a száját – mondta. - Nem lenne okos lépés megkockáztatni, hogy a vérfarkasok fülébe jusson, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk jelen pillanatban.

  A borostás, kinézetre a huszas éveiben járó alattvaló egy apró biccentéssel jelezte, hogy megértette az erélyes utasítást, majd tartva a szemkontaktust, kihátrált a szobából. Helyét egy idősebb lány vette át, akinek az arcát milliárdnyi apró szeplő keretezte. Az egyik szemöldöke meg volt törve, egy vékony csíkban nem nőtt szőr, a hófehér heg magába kebelezte az összeset.

- Felséges asszony! Összeírtam az eltűntek listáját és a sebesültekét is, ahogy azt kérte – mondta, miközben az ujjai szüntelen a kezeiben szorongatott pergamen szélével játszadoztak, összegyűrve azt. Még új volt, idegen volt számára a hierarchia, vérbeli amerikaiként hozzászokott az egyenlő jogokhoz.

  Cassandra szánakozva nézett le rá, fél füllel azonban az előtérben járt, ahol a hívatlan látogatója várakozott. A vámpírságban az volt az egyik legjobb dolog, hogy minden érzék felerősödött, így nem csak a látása, de Cassandra hallása és szaglása is páratlan volt. Az édeskés, cukros illat, ami beszökött a kulcslyukon, igazán megkönnyítette a dolgát, és a megérzését csak még inkább megerősítette a harmadik koppanás, ami a jövevény lépteit kísérte. Már csak arra lett volna kíváncsi, mit akart az idegen.

- Köszönöm. Elmehetsz – válaszolta végül, amikor már túl kínossá vált a csönd. Esze ágában sem volt megvárni, hogy az újonc elhányja magát, ne adj Isten elájuljon a lábai előtt. Az ide-oda jojózó szemgolyói már egyébként is túlléptek egyes határvonalakat.

  Cassandra megdöbbent a névsor hosszúságán, ennek ellenére kellő gyorsasággal futotta át az esetlen, görbe oszlopokat. Bár jó uralkodónak tartotta magát, nem ismerte az összes alattvalóját, így jó pár név idegenen csengett, amikor suttogva elmormolta őket. Ám volt egy, amit az ajkai képtelenek voltak megformálni, nemhogy tényleges szavakba önteni. A nő arca eltorzult, ahogy hegyes metszőfogai kicsúsztak az ínyéből, és bíborszín vonalat karcoltak barack színű ajkaira.

- Valami baj van? – kérdezte a háttérben meghúzódó Mathias, aki már akkor kiszúrta a nő szemébe költöző vérszomjat – ami minden vámpír íriszét vérvörösre színezte -, amikor Cassandra még csupán a szóban forgó név első szótagjánál tartott. Nem hiába a szöszi volt a királynő jobbkeze. Mindent tudott róla, hiszen már olyan régóta ismerték egymást, hogy időtlen időkkel ezelőtt abbahagyták a számolást.

- Demona… – sziszegte elgyötörten, a fogától pöszén. - Ő is rajta van a listán.

  Cassandra ujjai közül kihullott a pergamen, a lista pedig halk nesszel csókolta meg a hűvös padlót.

- Lehetetlen! – kiáltotta Mathias. A teste olyannyira megfeszült, hogy az inak kirajzolódtak a bőre alatt, háttérbe szorítva az izmok nyújtotta szemet gyönyörködtető látványt. A férfi ujjai ökölbe szorultak, rövidre vágott körmei pedig felsértették a tenyerét, pedig az szinte lehetetlennek tűnt a legtöbb ember számára. - Hisz láttam, hogy a harc vége előtt alig egy perccel még életben volt, kizárt, hogy megölték volna. Túl jó harcos.

  Természetesen az összes jelenlévő tudta, hogy a kettő nem zárta ki egymást, attól még könnyedén megölhették a lányt, és talán pont az utolsó másodpercben vesztette el az életét, de senki sem ellenkezett Mathias szavával, még a klán vezetője sem, ugyanis Cassandra hinni akart abban, hogy Demona életben volt. Olyan régóta volt már mellette, hogy el sem tudta képzelni az öröklétet az önfejű kishúga nélkül.

- Márpedig nincs itt – világított rá az igazságra, kecses ujjaival először a lista, majd a hátuk mögötti szoba felé mutatva, ahol a sebesülteket ápolták; mindhiába. Képtelenek voltak meggyógyítani őket, a vámpír vértől csak még inkább felgyorsult a kínkeserves folyamat. Azok, akiken kipróbálták ezt a gyógymódot, egy órán belül kiokádták cseppfolyóssá vált belső szerveiket.

   Egy kócos, szőke hajú lány lesütött szemmel, feszengve lépett az ideges királynő elé, de amikor Cassandra hosszúra nyúlt másodpercekkel később sem tanúsított érdeklődést a mondanivalója iránt, kénytelen volt megköszörülni a torkát, ezzel figyelemért könyörögve.

- Felség, ha szabad közbeszólnom – kezdte félszegen. A lány ruhái a második világháborúbeli divatot követték, az ajkait pedig rubinszínű festék díszítette. Már elég idős volt ahhoz, hogy tudja, addig semmiképp sem folytathatta, amíg a királynője nem adott rá engedélyt. Szerencséjére Cassandra egy laza legyintéssel folytatásra ösztökélte: - A csata közben a húga megmentette az életem. Az egyik szörnyeteg eltörte a lábaimat, amikor nekivágott egy fának az erdő szélénél. Túl lassan gyógyultam, képtelen voltam időben reagálni, mire lábra álltam, már elhurcolták. Szerintem élve kell nekik.

  Santana beszámolóját néma csönd követte, de nem azért, mert nem hittek az elregélt mesében, egyszerűen csupán a rációt keresték benne. Az indokokat a cselekedet mögött; de sehogy sem jöttek rá. Ez pedig egyszerre dühítette fel és zavarta össze a teremben tartózkodókat. Végül Mathias Portello törte meg a lagymatag némaságot.

- Ennek semmi értelme, mégis miért? Ezeknek a bestiáknak nincs lelkük, kizárt, hogy akárcsak mérlegelnének, miközben gyilkolnak – ezzel a kijelentéssel senki sem szállt vitába, hisz mindannyian ott voltak a hibridek ellen vívott csatában, látták elesni a többi Alvilágit, párat a barátaik közül. Senkinek sem kegyelmeztek, még a legfiatalabb vérfarkasoknak vagy Árnyvadászoknak sem. Cassandra elborzadva gondolt vissza arra az alig tizenhét éves fiúra, akinek a feje alig egy méterre tőle hullott a földre. Az írisz nélküli bestiáknak tényleg hiányzott a lelkük, de valaki teremtette őket. Úgy, ahogy az ő alattvalóit is hozzá láncolták a hűség és hála kötelei, úgy akár a hibrid vérszomjat is legyőzhette egy felsőbb akarat.

- Viszont irányítják őket. Talán a vezérük fel akarja használni valamihez – öntötte szavakba az elképzelését, mire a legtöbben heves bólogatásba és elgondolkodó hümmögésbe kezdtek. A nő finoman benedvesítette az ajkait, lenyalva róla a megalvadt vért, majd megfeledkezve önmagáról felpattant a kényelmes trónról. A lábai sebesen jártak, mégis emberi tempóban. A kényszerű mozgással az elméjét ösztönözte. Szinte zakatoltak az agytekervényei.

- Egy áldozat? – kérdezték többen, jóllehet fogalmuk sem volt róla, miféle szertartáshoz lehetett szükségük Demonára, vagy úgy egyáltalán egy vámpírra. Természetesen léteztek ceremóniák – leginkább feltámasztással vagy gyógyítással kapcsolatos varázslatok -, melyek vámpírvért igényeltek, de mindez olyan abszurdnak tűnt, ha azokról a szinte elpusztíthatatlan szörnyetegekről volt szó. Hiszen olyan sok volt belőlük, ki kockáztatta volna meg a lebukást azzal, hogy bevont az egyenletbe egy újabb tényezőt? S ha nem őket akarták feltámasztani, akkor ki más lehetett a halálán?

  Cassandrát a fülledt levegő ellenére is kirázta a hideg.

- Szóval van rá esély, hogy még életben van – vonta le a legpozitívabb következtetést, anélkül, hogy a kivéreztetés gondolta fellibbent volna az elméjében. Tudta, ha akár csak egy múlékony pillanatra engedett volna a veszedelmes tévképzetnek, akkor darabjaira hullott volna a saját emberei előtt, nekik azonban egy erős vezetőre volt szükségük. Épp elég problémájuk akadt már így is, egy esetleges belső harc csak rontott volna a túlélési esélyeiken.

- A nephilek tartoznak nekünk. Segíteniük kell! – sziszegte a trón mellett ácsorgó, szőke vámpír fiú. Mathias tenyerei ökölbe szorultak. Legszívesebben összezúzta volna az első tárgyat, ami az útjába került, de tekintettel arra, hogy ez a trón lett volna, inkább nem tett semmit, és mozdulatlanságba temetkezett. A királynőhöz hasonlóan ő is a szívén viselte Demona sorsát, még ha az nem is dobogott már többé. A lány ugyanis fényt csempészett az életébe. A legjobb barátja volt, talán egy kicsit több is; nem voltak szerelmesek, de ez egyiküket sem gátolta meg abban, hogy néhanapján egymás ágyában kössenek ki.

  A nephil szó hallatán Cassandra ösztönösen az előtérbe nyíló ajtó felé kapta a fejét. A hívatlan idegen még mindig rá várakozott.

- Gyászolnak – suttogta maga elé, miközben lelassítva a lépteit, lefékezett a robosztus nyílászáró előtt. A nő nekidőlt az ajtó keretének, s a fejét hátra vetve mély és egyenletes lélegzeteket vett, habár nem volt rá szüksége – az élethez legalábbis, a hidegvér már egy egészen más dolog volt.

- És ha nem lépünk, mi is azt fogjuk tenni! Egyedül nem tudjuk legyőzni a hibrideket! – Mathias hangja tiszteletlenül csengett, tele maró gúnnyal és ítélkezéssel, amitől a legtöbb vámpír teljesen lefagyott. Elkerekedett szemekkel várták erőskezű uralkodójuk reakcióját, és Cassandra nem is okozott csalódást. A másodperc tört része alatt a fiú mellett termett, és kecses ujjait Mathias torkára tekerve szőke fejét a legközelebbi, masszív betonfalba vágta. Az enyhén borostás fiú világos hajszálaiba bíbor csíkokat festett a vére, míg a kemény anyag megrepedt, és behorpadt a vámpír koponyája alatt.

- Ne oktass ki, Mathias! – kiabálta a nő, hegyes körmeit egyre mélyebbre és mélyebbre vájva az engedetlen vámpír bőrébe. A fiú szemei elködösödtek, ahogy eljutott a tudatáig, milyen messzire is ment, hisz hiába volt a királyi testvérpár közeli barátja, a többiek előtt neki sem állt jogában megkérdőjelezni a tekintélyüket. Márpedig olykor már egy rosszul megválasztott szó is elég volt ahhoz, hogy valaki kitaszítottá, és ami még rosszabb, halottá váljon.

- Sajnálom, hogy megsértettem, én csak… - szabadkozott, de még mielőtt befejezhette volna, a nő elengedte a nyakát.

- Számomra is fontos Demona. Természetesen meg fogjuk keresni, és ha három napon belül sem megyünk semmire, felkeresem a londoni Intézet vezetőjét – válaszolta anélkül, hogy Mathias szemeibe nézett volna. Cassandra egymáshoz dörzsölve az ujjait csettintő hangot hallatott, mire az addig csöndben meghunyászkodó lány, aki Demona elrablásáról mesélt nekik, a királynő tenyerébe ejtett egy hófehér vászonzsebkendőt. A nő kelletlenül törölte le magáról hűséges jobbkeze skarlátszín vérét. Az orra megtelt annak jellegzetes, só és vas keverékére emlékeztető eszenciájával, ami életében először ocsmány grimaszt csalt az arcára.

- Tudomásom szerint Charlotte Branwell életét vesztette az ütközetben – válaszolta az előbbi közjátéktól kissé rekedten a fal mellett szobrozó vámpír. Cassandra széles mosolyra húzta az ajkait.

- Ezért kapnak három napot – nevette el magát a trónterem ajtajához sétálva. Nem szándékozott egy másodperccel sem tovább maradni, annál sokkal jobban foglalkoztatták a jövevény szándékai. Szinte megcsiklandozták a fantáziáját a sokatmondó feltételezések. - Bizonyára fel fogják tölteni a megüresedett pozíciót. Addig is, Mathias a te feladatod lesz, hogy egy kisebb csoporttal elkezdjétek a kutatást – utasította a fiút, majd egy unott legyintést követően szélesre tárta az előtérbe vezető nyílászárót.

- Értettem.

  Amikor egymásnak csapódott a két ajtófél, ismételten elrejtve a mögötte húzódó termet, a kinti tájban gyönyörködő idegen felkapta a fejét. A férfi fekete kalapot és világosbarna ballonkabátot viselt, míg jobb tenyerével egy jáde pálcára támaszkodott. Ezüstös tekintetét látva a vámpír klán vezetője alig várta, hogy fakó ajkait elnyitva végre valahára kibökje érkezésének igazi okát.